Hidak anglikánok, katolikusok, evangélikusok és reformátusok között

Olvasási idő: 3 perc

Az alábbi tapasztalatok először az Új Város 2017. szeptember-októberi, a reformáció 500. évfordulója alkalmából készült tematikus számában jelentek meg. A lapban – mely archívumunkból letölthető – számos, reformációval és ökumenével kapcsolatos egyéb cikket is újraolvashatunk.

A túlpartról

Anglikán vagyok. Kiskorunktól fogva tiltották, hogy katolikusokkal barátkozzunk. A lakótelepünkön kaviccsal dobáltuk meg a katolikus körmeneteket. Aztán összebarátkoztam olyan lányokkal, akik az evangéliumról, az evangélium megéléséről beszéltek nekem. Ez nagyon vonzott. Meghívtak, hogy menjek el velük Canterburybe, ahol Chiara Lubich beszédet fog mondani a keresztények egységéért megrendezett imahéten. A vonaton a csoport egyik tagja rózsafüzért vett elő, és hirtelen rádöbbentem, hogy mindannyian katolikusok. Megijedtem, le akartam szállni, de nem tudtam, mert a vonat nem állt meg, csak Canterburyben. Megérkeztünk, és mialatt Chiara beszélt, Isten dolgozott bennem, megértette velem, hogy Isten nagy, a világ kicsi, és mi az Ő kezében vagyunk. Megértettem, hogy meg kell próbálnom túllépni az eddigi előítéleteimen. Éjfélkor érkeztünk meg Liverpoolba, már semmi nem közlekedett, amivel haza tudtam volna menni, ezért arra gondoltam, hogy az állomáson alszom. De egy katolikus házaspár azt mondta, hogy hazavisznek autóval. A hatvanas évek Angliájáról beszélek. Képtelenség volt abban az időben, hogy egy anglikán beszálljon katolikusok autójába. Számomra ezek voltak az első komoly ökumenikus tapasztalatok, melyek mind a kölcsönös szeretetből születtek. Ennek köszönhetően elhittem és meggyőződésemmé vált, hogy az egység lehetséges, ha hagyjuk, hogy Isten működjön. Néhány évvel később, immár a Fokoláre Gen Verde zenei együttesének tagjaként írtam egy dalt, melynek címe: „Hidak”. Mert én a másik partról jöttem, és nagyon szerettem volna eljutni a túlsó partra, építeni az egység hídjait.

Lesley Ellison

Hitbéli kérdések

Mit jelent nekünk, hogy ökumenikus házasságban élünk? Az életet. Egy olyan színt ad az életünknek, ami folyamatosan újabb és újabb kérdések elé állít minket. Kezdve attól, hogy vasárnap melyik templomba menjünk, gyermekeink elköteleződésén keresztül a nevelésükig, iskolázódásukig. Gyöngyvér most kezdi az iskolát, és a hitoktatója egy zseniális asszony lesz: feleségem, Enikő. No, nem direkt szerveztük így, de ennek kapcsán elkezdtem töprengeni: vajon mely esetben szükséges a saját hitbéli tudásomat jobban fejleszteni: ha az én felekezetem hittanjára jár (vagyis katolikusra) vagy ha Enciére (vagyis evangélikusra). A hitbéli kérdések aztán automatikusan magukkal hozzák a szentségek kérdéskörét is. A sort folytathatnánk még ki tudja meddig… Nagyon örülünk, hogy kaptuk ezt a pluszt az életünkbe! Nem is tudom, milyen lehet nem vegyes házasságban élni!

Farkas Géza

Begyógyult egy mély seb

Egy római lelkiségi találkozón az egyik résztvevő asszony – akkor találkoztunk vele életünkben először – nem ment ki áldozáskor, mondván, ő református. Társai bíztatták, hogy menjen nyugodtan, csak jelezze, hogy nem áldozik. A következő szentmisén kiment.

Amikor a civil áldoztatóhoz ért, az jelzett a mellette áldoztató papnak, aki odafordult hozzá, és mosolyogva megáldotta. Az asszonyt ez mélyen megérintette. A szentmise után elmesélte, hogy bár a falujukban reformátusnak keresztelték, de a legjobb barátnője katolikus volt. Sülve-főve együtt voltak, így az elsőáldozási oktatásra is eljárt vele. Már vonultak be a templomba az elsőáldozási szentmisén, amikor helybéli asszonyok kirángatták a sorból, mondván, hogy nem mehet, mert református. Ezt a nagyon mély sebet gyógyította be ez az áldás.

Gőbel László