Hazatérés

Olvasási idő: 4 perc

Már csak egy nap volt hátra, s még felnőttként is rendületlenül hittem, hogy harmadnap megtörténik a csoda. Nagyon ragaszkodó típus voltam, akár csak egy kisgyermek, és akit megszerettem, köztük a nagymamámat is, arról nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha  elválnak útjaink. Valahogy mindig a jelenben éltem, és gyakran szenvedtem attól a gondolattól, hogy egyszer mindannyian eltávozunk a földi életből, így ha naivan is, de reméltem, hogy csak átmeneti állapot az a bizonyos három nap.

Végül be kellett látnom, hogy a halál tényével együtt kell élni, de a felajánlott ima és emlékezés által továbbra is a szívünkben élhet mindenki, aki a mennyországba költözött, ahogy egykoron hittanórán is tanultuk.

A gyász embert próbáló, lelket formáló, örök érvényű: örökség – fogalmaztam meg magamban, ezzel is leplezve mély fájdalmamat.

Aztán hozzáértem a merev, kihűlt testhez, és abban a pillanatban visszatértem a jelenbe. Körülöttem imádkozó asszonyok és férfiak morzsolták a rózsafüzér-szemeket, akikkel együtt fohászkodtam az elhunyt lelki üdvéért. A falusi szokásokhoz híven a ravatal a ház nagyobbik szobájának közepén volt felállítva, hogy könnyen megközelíthető legyen a részvétnyilvánítók számára. Már gyermekkoromban is sűrűn hallottam a felnőttektől, hogy halottat sosem szabad magára hagyni, mindig kell mellette legyen valaki, aki imádkozik. Így hát, egyik a másik embert váltotta, és így biztosítva volt a folyamatos virrasztás, miközben a jelenlévők elcsukló hangon fejezték ki együttérzésüket nekünk, hozzátartozóknak, olykor könnyes szemmel vagy rövid kézszorítás kíséretében.

Az újonnan érkezők sokszor mély sóhajtással, vagy éppen síró hangon vettek végső búcsút attól az asszonytól, aki elmondásuk alapján önmagáról is vallhatta volna, hogy „a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7). Nem csak a falu népe, hanem az egész környék ismerte és szerette, hisz mindig volt egy jó szava még ahhoz is, aki jövevénynek számított a néhány lelket számláló faluban.

A család és a rokonság, de tulajdonképpen az egész háza népe szüntelenül imádkozott lelki üdvéért. Református hívőként mindig tisztelettel volt a más felekezethez tartozók iránt, sőt egyik gyermeke, Istenben megboldogult édesanyám felnőttként lett hívő katolikus, mert úgy érezte, őseinek szent hitét mindenáron követnie kell. Nagymamám mélyen vallásos volt, ezért minden reggel új napra ébredvén szívből mondott köszönetet az Úrnak, hogy megáldotta őt egészséggel és minden földi jóval, ami egy parasztasszony 88. életévének minden egyes percében is ajándéknak számított. Naponta olvasta a Bibliát, tette a jót, szerette a békességet. Vasár- és ünnepnapokon, amikor elsőre kondult a református templom harangja, ő már indult is kifelé a kapun, mert az Úr napját az ember csak az istentiszteleten való részvétellel szentelheti meg. Nagyobb ünnepeken pedig lelkesen elkísért bennünket, unokáit a katolikus templomba, mert hitt abban, hogy az Úr úgyszintén jó néven veszi ezt tőle – suttogták egymás között a vele egykorúak, akik botra támaszkodva lassan távozni készültek a ravatal mellől.

Újra a koporsó mellé léptem, és langyos kezemmel megérintettem a mozdulatlan, hideg testet. Úgy tűnt, mintha álmában mosolyogna. De gondolatom máris tovaszállt, és a következő pillanatban már biztos voltam abban, hogy a mennyei seregek körében az angyalkórus énekel neki, majd egy halvány mosoly kíséretében megsimogattam ráncoktól barázdált arcát. Azt az arcot, amely mindig derűt sugárzott, még a megpróbáltatások idején is. Hiába, hogy eltávozott körünkből, úgy éreztem, még valamit adnom kell neki útravalóul, ezzel is kifejezve hálámat, hogy anyai ágon három évtizedig jóságos nagymamám lehetett, akiről feledhetetlen emlékeket és felbecsülhetetlen értékeket őrzök a szívemben.

Egy mellettem álló kisgyermek szakított félbe a múltat idéző révedezésemben. Mintha láttam volna, s mintha mégsem, a hangját viszont tisztán hallottam. Miért nincs rózsafüzér a néni kezében? – kérdezte. Mert nem katolikus – válaszoltam halkan. Mi lenne, ha mégis lenne? – folytatta a gyermeki hang suttogva, s máris kezemben szorítottam a kabátzsebből előkerült, faragott gyöngyszemekből álló fűzért valahogy úgy, hogy az imádkozó közösség semmit se észleljen mindabból. Meglepett a gyermek közvetlensége, amitől hirtelen olyan bátorítást kaptam, mint még soha, s nyomban cselekedni kezdtem.

Felemeltem a szemfedőt, és közel hajoltam az arcához, majd a homlokára adott búcsúcsók közben ujjai közé csúsztattam az útravalót.

Kimondhatatlanul boldog voltam. Talán azért, mert teljesítettem a még földi életéből származó kívánságát, hogy egyszer neki is legyen imára kulcsolt kezében szentolvasó – szólalt meg kisgyermeki énem.

Aztán eljött a harmadnap, s nem történt meg a csoda, nem támadt fel. A kis falu kanyargó útját ellepte a gyásznép, és a döcögő szekéren a koporsó egyre távolodott az élet viszontagságait álló, és a nemzedékről-nemzedékre örökölt szülői háztól. Földi életének végállomása a református szertartású temetés volt, s bár lélekben mindig ősei hite szerint élt, a hagyomány szerint abban kellett felnőnie, amiben hajdanán megkeresztelték. Ezért járt buzgón a hegyre épült katolikusból reformátussá vált templomba is. A temetőben a hópihék egyfajta üzenetként szállingóztak. Lelke fehér és tiszta volt – mondta elcsukló hangon a szertartást végző tiszteletes.

S miközben a gyászoló családtagjaimmal a fenyőfából faragott koporsóra szórtuk a földet, addig a gyásznép is végérvényesen búcsút vett az örök hazába költözött hozzátartozónktól. „Az örök világosság fényeskedjék neki!” „Nyugodjon békében, az Úr Jézus szent nevében!” – válaszoltuk remegő hangon mindannyian. Amint az orgona és a konduló harangszó kíséretében a feltámadásba vetett hitünk megerősödését szolgáló ének felcsendült, azzal egy időben az ő hazatérése is megpecsételődött.