Hiteles tanúk

Az édesapámtól kölcsönkapott új autót megkarcolva találtam a parkolóban. Mit tegyek? Elszomorított a gondolat, hogy ez mekkora fájdalmat fog neki okozni, elkezdtem számolni, hogy mennyibe fog kerülni a javíttatás, és akkor észrevettem a műszerfalon egy kis mágneskártyát, ezzel a felirattal: „Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok”. Megpróbáltam így tenni. És íme, azt a békét éreztem, amire szükségem volt ahhoz, hogy megértsem, mit kell tennem. Miközben a gondolataimba merültem, kopogást hallottam az ablakon. Egy hölgy kérte, hogy beszéljünk. Ő húzta meg az autó oldalát, aztán elhajtott, remélve, hogy megússza, de a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, és visszajött. Azt mondta, kész megtéríteni a kárt, és megadta a telefonszámát. Ámulatba esve,

hálásan meséltem el neki, hogyan leltem békét, amikor elolvastam azt a mondatot a műszerfalon.

Ő pedig elgondolkodott ezen, és azt mondta: „Pontosan Ő küldött ide vissza engem”.

(Z.X., Horvátország)

Amikor áthelyeztek az intenzív osztályra, tisztában voltam vele, hogy az orvosi küldetésem itt próbára lesz téve, tudtam ugyanakkor azt is, hogy ott az „én helyem”. Szakmai éveim alatt még soha nem dolgoztam olyan osztályon, ahol az emberek fájdalma mindennap jelen volt, ráadásul a legtragikusabb formákban: súlyos balesetet szenvedtek, neurológiai problémákkal kezelték őket… és általában fiatal betegek feküdtek ott. Röviden: nem éreztem magam elég képzettnek a feladathoz. Erőt adott azonban a gondolat, hogy bennük is Jézust fogom szolgálni – „nekem tettétek”, mondta Ő. Már hat hónapja dolgoztam az intenzív részlegen, amikor a kórház vezetősége engem javasolt osztályvezetőnek. A megbízatás indoklásában ezek szerepeltek: jó együttműködés a kollégákkal, nyugodt és békére törekvő hozzáállás, színvonalas szakmai tevékenység. Másnap a kápolnába mentem, hogy köszönetet mondjak Jézusnak: az ő szavai segítettek, hogy az legyek, akire a többieknek szükségük volt – különösen is ott, azon a helyen.

(J.M., Spanyolország)

Egy alapos felkészülést igénylő egyetemi vizsga előtt álltam, amikor beugrott hozzám a kollégiumba egy barátom, akinek épp válságban volt a kapcsolata a barátnőjével. Behívtam, elkezdtem vacsorát készíteni, és közben beszélgettünk. Gyötört a másnapi vizsga gondolata, de próbáltam elhessegetni, hogy teljes szívvel tudjak a barátomra figyelni – akit annyira legyűrt a bánat, hogy észre sem vette észre, hogy időközben késő este lett. Végül felajánlottam neki, hogy legyen a vendégem, aludjon ott nálam. Tényleg késő volt, és már nem volt erőm tanulni. Másnap reggel egy telefonhívás ébresztett fel: egy csoporttársam figyelmeztetett, hogy már várnak a vizsgán. Még félálomban, de viszonylag gyorsan elkészültem, és szaladtam is az egyetemre. A barátom még aludt. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy sikerül letennem a vizsgát – mégis így lett! Boldogan mentem vissza a koliba, ahol egy cetlit találtam az asztalon: „Nem tudom, hogy köszönjem meg neked. Bebizonyítottad, hogy még érek valamit, erőt öntöttél belém. Én is ilyen akarok lenni, amilyen te vagy: mindent másokért teszel.”

(G.F., Lengyelország)