Mi lenne, ha megosztanám…?

Szeretek kávézni, mindig is szerettem. Az idén nagyböjtben terveim között szerepelt a kávé elhagyása is – így is tettem, de őszintén szólva már alig vártam a nagyböjt végét.

Szokásom, ha vásárolni megyek, a boltból kifelé jövet megállok a kávéautomatánál. A bevett szokáshoz hűen most is megálltam, de valahogy az volt az érzésem, hogy ezzel mintha elértékteleníteném a nagyböjti kitartásom. Így hát a kávéra szánt pénzt inkább a bolt előtt kéregető öreg bácsinak adtam. Másnap is mentem vásárolni, és kifelé újra ott várt a kávéautomata. Már dobáltam be a pénzt, amikor láttam, hogy az automata mellett áll egy asszony, nagyon számolgatja a forintjait. Megkérdeztem tőle, vehetek-e neki is valamit az automatából. Nagy örömmel elfogadta, és beszélgettünk kicsit. Leültem mellé, kezemben a két kávéval, egyet neki, egyet nekem. Elmondta, hogy a hajléktalanszállón lakik, nincs senkije, itt a városban sem ismer senkit. Hozzátette, mennyire örül, hogy most legalább egy kicsit tud beszélgetni valakivel. Azóta még kétszer találkoztunk, egyszer az automatánál, egyszer a főtéren, ahol egy padon üldögélt, melegedett a napsütésben. Nem szoktunk világmegváltó dolgokról beszélgetni, de azt hiszem, mégis melegség tölti el mindkettőnk szívét. Azóta, ha megyek vásárolni, keresem, hogy együtt kávézhassunk.

(Kárpáti Éva, Magyarország)

Elestem és eltört a vállam – olykor egy esés hirtelen az egész életünket fel tudja borítani: a nyaralási terveket, az unokákkal való foglalkozást, a bevásárlást… Most minden a feleségemre hárul, aki ráadásul a nyugdíjazása óta nem használja az autót. Egyik nap a kisunokám – akivel néha azt szoktuk játszani, hogy milyen jó dolgokat fedezünk fel a rosszban – azt kérdezte tőlem, hogy mi a jó ebben, hogy mozdulatlanságra lettem ítélve. Azt válaszoltam, hogy ez az állapot segít felfedezni, hogy korábban sok mindent kényszerűen belesodródva végeztem el – mint egy fadarab, amit a folyóban húznak. Rájöttem, hogy mindig van egy másik lehetőség is azon kívül, ami előre van programozva: olyan ez, mintha egy új ablak nyílna meg a szobánkban, amelyen át korábban sosem látott csodás tájat szemlélhetünk. A kicsi lány elgondolkozva hallgatott. Aztán, mint aki egy álomból ébred, így szólt: „Papa, van egy osztálytársam, aki csúnyán beszél, és mindig haragszik mindenkire. Mi, többiek igyekszünk őt elkerülni, és szinte már egy fal épült fel köztünk és közte. Talán nekem is ki kellene nyitnom felé egy ablakot.” Nem is mondhatott volna ennél szebb dolgot.

(H. N., Szlovákia)

Orvosi egyetemen negyedéves vagyok. A gyakorlatok során azt láttam, hogy a kórházban a betegre sokszor csak tanulási céllal tekintenek. Mindenki egy „eset”, mindenki egy adott betegség hordozója. A gyakorlati órákon minden egyes pácienst harminc diák vizsgál meg. Ami engem illet, hamar felismertem, hogy a beteg számára ez kellemetlen is, sokszor fájdalmas is, ezért amikor rám került a sor, azt mondtam: „Nem megyek oda, a beteg már eleget szenvedett. Én sem szeretnék a helyében lenni, amikor a következő beteghez érünk, őt nagyon szívesen megvizsgálom”. A társaim akkor vitába szálltak velem, azt állították, hogy így nem fogok ebből tanulni, és sose lesz belőlem jó orvos, de később aztán épp ők javasolták a tanszékvezetőnek, hogy egy beteget legfeljebb öt hallgató vizsgáljon meg. Az egész évfolyam alá akarta írni a kérvényt, és a professzor is egyetértett a javaslattal. Azzal zárták le a kérdést, hogy ezzel a módszerrel jobban lehet tanulni, és a betegek is több tiszteletet kapnak.

(Regina, Brazília)