Hogyan lehet iránytűnk a Jézusra mutató csillag?

Olvasási idő: 2 perc

Miközben némi beletörődéssel átgondolom az elmúlt évet, amin ott áll a világjárvány pecsétje, az a benyomásom, hogy egy akciófilm szereplője voltam, amelyben egy kicsit mindannyian elvesztettük a fókuszpontot, a szülők és a gyerekek is. Nehéz volt a programok átszervezése, gyakran nehéz volt átütemezni az életritmusunkat. De azt is el kell ismerni, hogy ez nem csak fáradtságot, hanem bizonyos dolgokban új lendületet is adott a családoknak. Új, kapcsolaterősítő lehetőségeket fedeztünk fel, és észrevettünk olyan szükségleteket, amikre eddig ügyet sem vetettünk. Ha a hitről eddig alig beszélgettünk a gyerekekeinkkel, íme,

most el kellett ismerni, mennyire esendőek vagyunk, mennyire félünk mindnyájan, és milyen sok kérdésre nem tudjuk a választ.

A valódi változás akkor kezdődött el, amikor a történtek értelmét kerestük. Hozzászoktunk, hogy mindent meg tudunk magyarázni, most viszont ismeretlen akadály előtt álltunk. Röviden összegezve, együttérzőbbek lettünk nemcsak a családtagjainkkal, hanem most másokra is kitágítottuk a látómezőnket. Rájöttünk, hogy az egész emberiség egy nagy család.

R.F., Franciaország

Egy reggel az egyetemen épp arra vártam, hogy behívjanak vizsgázni. Reméltem, hogy át tudok még nézni pár dolgot, de a csoporttársaim, akik ugyanerre a vizsgára jöttek, szintén ott izgultak, és megkértek, hogy magyarázzak el néhány, szerintem egyébként mellékes részt. Hagytam a saját dolgaimat, és inkább segítettem nekik. Közben megkezdődött a vizsga, és a vizsgáztatók sajnos egyik csoporttársunkat húzták meg a másik után. El lehet képzelni, hogy nőtt a feszültség bennünk, akik még a vizsga előtt álltunk. Amikor aztán én következtem, váratlan fordulat történt: a három tanárból a két „kemény dió” elment kávézni, és én ott maradtam a harmadikkal, a legengedékenyebbel. „Lássuk, Ön meg tudja-e fordítani a balsorsot. Eddig senkit nem engedtünk át.”

Hihetetlen, de csak két kérdést tett fel, és mindkettő olyan témával volt kapcsolatos, amit épp előtte, a várakozás közben magyaráztam el a többieknek. Ennek köszönhetően pontos választ tudtam adni.

A tanár erre: „Remek! Sikerült!” Van, aki szerint szerencsém volt. Én viszont azt gondolom, ez Isten szeretetét bizonyítja. Az örömöm pedig akkor lett teljes, amikor utánam sikerült a csoporttársaim vizsgája is, akiknek előtte elmagyaráztam a kérdéses pontokat.

Jorge, Argentína