Indulattól a békéig, tömegtől az emberig

Nemrégiben külföldre látogattam, ahová vízumra volt szükségem, de nem is sejthettem, mi vár rám… Mikor megérkeztem, majdnem egy órát álltam a sorban az útlevél-ellenőrzésnél. Abban a hiszemben voltam, hogy néhány perc múlva a csomagomnál leszek, de persze minden egy pillanat alatt megváltozott. Az egyenruhás útlevél-ellenőr azt mondta, hogy el kell mennem egy átvizsgálásra és újabb ellenőrzésre. Jött egy másik ellenőr, elvette az útlevelemet, és megmutatta, hol várjak. Bővebb tájékoztatást nem kaptam, nem tudtam mi fog történni… Várakoztam. Egy óra, kettő, három… Meg sem kérdezhettem, meddig kell még várnom. Velem együtt több tucat másik ember várakozott a világ minden tájáról… Senkinek sem tetszett a várakozás, de hát nem tehettünk mást.

Így megpróbáltam „kihasználni” az időt rózsafüzérrel, imádsággal, majd spontán eljutottam odáig, hogy a Mennyei Édesanyával beszélgettem. Elmondtam neki, hogy még ebben a helyzetben is szeretnék a köpenye alá bújni, és adjon nekem azt az igazi békét. Békesség, erre volt a leginkább szükségem azokban az órákban, amikor ott vártam a repülőtéren. Nem volt könnyű dolgom, aggodalmak, félelmek… De mintha mégis a szívembe költözött volna a kért béke. Nem idegeskedtem… És még ezekért az útlevél-ellenőrökért is igyekeztem imádkozni… Ez a béke a szívemben időnként félelemmel, kérdésekkel, bizonytalansággal keveredett – itt vesztegeltem egyedül a repülőtér és a tömeg közepén, megtapasztalva, hogy Ő gondol rám, Ő tud rólam, és Ő ott van velem…

Majdnem négy óra várakozás után behívtak, és továbbküldtek egy újabb ellenőrzésre, amely során csupán egyetlen jelentéktelen kérdést tettek föl nekem. Az útlevelemet lepecsételték, és a kijáraton túlmegtaláltam a csomagomat (én is aggódtam, hogy vajon megérkezik-e velem, és hogy meglelem-e ilyen hosszú várakozás után). Közben még háromnegyed órát kellett várnom a barátaimra is, akik autóval jöttek értem. Így hát leültem repülőtéri csomagkiadó szalagra, és gondolatban elkezdtem köszönetet mondani annak, aki ezt a békét adta nekem abban a majdnem négy órában, aki velem volt a várakozás minden órájában, aki ott volt velem… A helyi idő éjfél felé közeledett, ám az időeltolódás miatt én még néhány órával éjfél után éreztem magam… A késő éjszaka ellenére örömteli volt a barátaimmal, testvéreimmel hosszú idő után újra személyesen találkozni.

Másnap, amikor a metrón utaztam, újra átéltem az előző napivárakozást a repülőtéren.

Egyszerre föltűnt, hogy itt, a metróban utazók százai, ezrei között is találkozhatok az igazi Békeadóval, aki velem, mellettem sétál.

Spontán módon Chiara Lubich Mire hívnak a modern idők című elmélkedése jutott eszembe. És így ott a föld alatt, sok ember közepette, átéltem és ismételgettem magamban az elmélkedés szövegét:

Íme, mit kívánnak a modern idők:

hogy a legmélyebb szemlélődésben legyünk,

miközben mások között maradunk,

ember az ember mellett.

Nos – azt mondanám – valami többre:

elveszni a tömegben, és áthatni azt az istenivel,

ahogy a bor átitja a kenyeret.

És – azt mondanám – még ennél is többet:

Isten emberiséggel kapcsolatos szándékainak részeseiként…

hogy a fény díszeit rójuk a tömegbe,

és így osztozzunk embertársainkkal

osztozzunk a szégyenben, az éhségben, a sebekben és az apró örömökben (…).

A minap a városban jártam-keltem, és egy nagyon forgalmas utcán az aluljárón ballagtam keresztül. Ott, az aluljáróban egy idős hölgy „várt rám”, egy műanyag pohárral a falnak támaszkodva, hátha valaki „megdobja” valamivel. A gondolataimba merülve hirtelen megláttam őt, mire azonnal fölocsúdtam, és legalább három kis pénzérmét vettem elő. Beletettem a kirakott műanyag pohárba, miközben arra gondoltam, hogy annak adom, aki még itt, az emberek között is elkísér. Egy néma köszönettel és egy pillantással jutalmazott.

A következő napokban többször is áthaladtam ezen az aluljárón, de az „én” idős hölgyem már nem volt ott… Így mindig küldtem neki egy áldást a távolból.