A szeretet és a megbocsátás útján

Egyik nap valaki igazságtalanul szidott a hátam mögött – úgy éreztem, nem ezt érdemeltem. Jó ideig gyötört a sértés, amit akkor kaptam. Kísértésbe estem, hogy minimálisra csökkentsem a kapcsolatot azzal az emberrel, aki megbántott, látni se nagyon akartam őt, de akkor nem lettem volna hű a döntésemhez, hogy az evangéliumot akarom élni. Hogyan gyógyulhatna be ez a seb? Jézushoz fordultam, és rögtön eszembe jutott: „Ne tedd másokkal azt, amit te sem szeretnél, hogy veled tegyenek!”. Attól kezdve törekedtem a kapcsolat helyreállítására, és hamarosan azt vettem észre, hogy egyre kevesebbet bosszankodtam. Elindult bennem a gyógyulás folyamata: azt a megkönnyebbülést éreztem, amit csak a megbocsátás tud megadni.

R., Olaszország

Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk a feleségemmel. Ki tudja, miért, elég volt egy apró nézeteltérés, egy nem odaillő szó, egy semmiség, és mi már rögtön felemeltük a hangunkat, és régi megbántásokat vágtunk egymás fejéhez. Egyik este, amikor szintén elég feszült volt a hangulat, azt láttuk, hogy az emeletre vezető lépcsőről papírrepülőket ereget a kilencéves lányunk. Jó kedve volt, és látszott, hogy a kisöccse is jót játszik vele együtt. Kíváncsivá tettek, elkaptam néhány repülőt, és mentem, hogy megmutassam a feleségemnek. Amikor jobban megnéztük, láttuk, hogy mindegyik repülő szívecskékkel van telerajzolva, és egy-egy üzenet is olvasható rajtuk. Ilyeneket olvastunk: „Nagyon szeretünk titeket”, „Ti vagytok a világon a legszebb szülők”, „Hallani szeretnénk, ahogy énekeltek”. Miközben a feleségem olvasott, könnyek csorogtak le az arcán. Szégyenkezve egymásra néztünk, és megöleltük egymást. Akkor, ott ígéretet tettünk arra, hogy újra meg fogjuk találni azt az „Igen”-t, amit az egységünk hajnalán mondtunk ki az egymás iránti szeretetre.

M., Portugália

Kamaszkoromtól kezdve sok nehézség terhelte az édesapámmal való kapcsolatomat. Édesanyám szenvedett ettől, de úgy tűnt, hogy nincs megoldás, ami kibillenthetne bennünket az egymás iránti ellenszenvből. Egy alkalommal, amikor külföldön jártam, bizalmasan meséltem erről egy barátomnak, aki egy katolikus mozgalom elkötelezett tagja volt. Ő mondta, hogy a nehéz esetekben azt a kérdést szokta feltenni magának: „Ha én nem szeretem azt az embert, akkor ki fogja helyettem szeretni?”. Ezek a szavak mélyen belém ivódtak, és az utazásról hazatérve nem is egy olyan eset jutott eszembe, amikor elszalasztottam az alkalmat, hogy kimutassam a szeretetemet a családom felé. Hogy ezt helyrehozzam, kis dolgokkal kezdtem, apró szívességeket tettem, olyan dolgokat, amiket korábban igyekeztem elkerülni. Valami megváltozott bennem. Azóta évtizedek teltek el, megnősültem, gyerekeim születtek, és világosan látom, mennyire fontos megtenni az első lépést: olyan, mintha a másik ember öröme csak tőlem függne.

R.T., Magyarország