Telefon: te mennyire vagy hozzánőve?

Mobillal a buszon

A mobiltelefonról általában azt gondoljuk, összeköti az embereket, és azért fejlesztették ki, hogy elősegítse a kommunikációt. Mégis néha úgy érzem, inkább elválaszt és korlátokat épít, mint kapcsolatot.

Nagyvárosban élek, napi utazásaimhoz a közösségi közlekedést használom. Természetesen a mobilon utolérnek utazás közben is. Ha halaszthatatlannak tűnik a hívás, természetesen felveszem a telefont. De igyekszem lényegre törően válaszolni a kérdésekre és rövidre fogni a beszélgetést különösen akkor, ha nagy a tömeg. Teszem ezt azért, mert azt gondolom, a magánéletem nem tartozik ismeretlen emberekre és nem is kívánom őket ennek részleteivel terhelni. Engem különösen zavar az is, ha nekem az utastárs magánéletének intim részleteibe kell bepillantanom – akaratomon kívül. Rengeteg beszélgetésnek és élethelyzetnek voltam már fültanúja egy-egy utazás alatt: szerelmi vallomásnak, párkapcsolati tanácsadásnak, családi veszekedésnek. De volt, hogy olyan valaki szállt fel a buszra, aki éppen összetörte az autóját és a teljes biztosítási és szervízelési ügyintézést, valamint a balesettel kapcsolatos, barátainak tartott friss élménybeszámolóját is végighallgathattam. Sok ember nem vesz tudomást a környezetéről, és olyan hangerővel telefonál, hogy akarom vagy sem, de beszippant az életébe.

Emiatt úgy kerülök vele kapcsolatba, hogy valójában nem vagyunk kapcsolatban. Önkéntelenül „kukkulóvá” válok. Szívesen meghallgatnám, ha megismerném személyesen és a kapcsolat kölcsönös lenne. De ez a kényszerhelyzet inkább korlátokat épít közöttünk. Valószínű a gondommal nem vagyok egyedül. Nemrégen olvastam egy hírt arról, hogy Párizsban a közlekedési vállalat külön kampányt indított, hogy figyelmeztesse az utasokat, ne mobilozzanak a járműveken másokat zavaró módon.

Már főiskolára jártam, amikor otthon vezetékes telefont kaptunk. Emlékszem szüleimmel együtt tanultuk a telefonhasználat szabályait, mit illik, mit nem. A mai illik–nem illik típusú útmutatásokba érdemes lenne a mobilkommunikációra vonatkozó részeket is beleírni.

H. A. – Budapest

Egy banális eset

Egyik délután otthonról indultam el. Nem sokkal később egy játékboltban fedeztem fel, hogy nincs nálam az okostelefonom. Fel kellett volna hívnom a feleségemet, hogy döntsünk, mit kapjon fiúnk a születésnapjára. Hamar túltettem magam rajta, sebaj, holnap úgyis megint a környéken járok. Miután leparkoltam a kocsival, metróra ültem, hogy eljussak az iskolába. Közben azonban folyamatosan jöttek a nyugtalanító gondolatok, hogy nem várja-e mégis feleségem a hívásom (egészen addig, míg észre nem veszi otthon a készüléket). Vajon hányan fognak még keresni? Épp mielőtt elindultam keresett egy fontos ügyfél, akit azóta nem értem el. Hátha most hív, és ezen múlik egy megrendelésem (ami valljuk be, egy friss vállalkozásnál elég fontos is lehet). Ha e-maileket kapok, nem tudom rögtön elolvasni, és szükség esetén reagálni. A metrón továbbra is ösztönösen kerestem a mobilom, hogy utazás közben olvasgassak, átnézzem a hírportálokat.

Aztán lassan elkezdtem gondolkodni, milyen furcsa, hogy egy ilyen egyszerű, banális dolog mennyi aggodalmat szül. Úgy érzem, sok időt vesztegettem el tétlenül. Észre sem vettem korábban, hogy ennyire rabja lennék a „kütyümnek”. Pedig tizenegynéhány éve még telefon nélkül is simán zajlott az életem. Vajon hiszek-e Istenben, tudok-e bízni abban, nem ezen az öt telefon nélküli órán fog múlni a vállalkozásom, és nem fog történni semmi szeretteimmel, amiről azonnal tudomást kéne szereznem. És ahelyett, hogy a metrón is magam elé bámulva tornáztattam volna az ujjaimat és a szememet, volt időm körülnézni. Ahelyett, hogy beestem volna az iskolába, találtam húsz percet, amikor nyugodtan leültem a Szabadság tér egyik padjára (ilyen sem volt még) és elgondolkodtam azon, ami délután történt velem.

Kívánom mindenkinek, hogy találjon olyan alkalmat, amikor valami apró hiba vagy feledékenység miatt jut idő egy kis megállásra, és újra Istenre bízhatja életét.

P. A. – Budapest