Megdobogtatja a szívemet

Ha az istenkapcsolat közösségi dimenziójára gondolok, legelőször Chiara Lubichnak az a tapasztalata jut eszembe, amikor élték az evangélium mondatait egymás után, elmondták a társaiknak, ezáltal valóban megsokszorozódott, és egy máig tartó közösségi tapasztalat lett.

Személyes istenkapcsolat: keresem az Ő társaságát, rendszeresen időt töltök Vele. Reggel és este biztosan, de jó alkalmat adnak erre azok a lehetőségek, amikor várakozok valakire például postán, kormányhivatalban, vasútállomáson, vagy éppen utazom egyedül az autóban. Meg akkor is, ha dolgozom. Amikor nem Rá gondolok, hanem Vele gondolkodom. Néha a társaim, feleségem, vagy mások szavában vélem felismerni Isten üzenését.

Tavaly az eucharisztikus kongresszusról hazafelé jövet a kórusunk buszába felkéredzkedett egy vékony, mosolygós, hetven körüli hölgy. Teréz anya nővéreivel volt szoros kapcsolatban, ők regisztráltak neki. Megkérdeztem tőle, hogyan látják meg Teréz anya nővérei a szenvedőben Jézust? Hogyan hallják meg Isten üzenetét? Mit éreznek, mit tapasztalnak ilyenkor?

Útitársam a szentségimádásról beszélt, az Isten jelenlétében eltöltött időről. Azt mondta, hogy neki legalább egy óra kell, de lehet, hogy ez mindenkinek másképp van. Biztatott a saját tapasztalatra. Biztos, hogy Isten nem hagy válasz nélkül. Mosolygott, és szólt a sofőrnek, hogy megérkezett. Csak a Blaha Lujza térig jött. Ahogy intettem neki, azt gondoltam, olyan, mintha emiatt a pár mondat miatt szállt volna fel a buszunkra…

Másnap én is megpróbáltam, hogy milyen egy órát Istennel tölteni különösebb tervezett program vagy kérések nélkül. És azóta már sokszor megpróbáltam. Nekem hiányozna, ha ma vagy holnap nem lenne lehetőségem erre. És azt hiszem, Istennek is hiányozna…

Graziella de Luca, Chiara egyik első társnője mondta, hogy

semmit se tettek addig, amig meg nem kérdezték róla Jézust. De hogyan kérdezték meg? És hogyan értették meg a választ?

Velem előfordult, hogy rég nem látott ismerőst nem ismertem meg az utcán. Akikkel gyakran találkozom, azokat megismerem. Talán így van Isten üzenetével is: ha sokszor hallom, ráismerek.

A személyes istenkapcsolat számomra az, hogy hogyan tekintek Istenre. Az Atya körülvesz, hatalmas és gyöngéd. Ő a kék égbolt vagy a csillagos este. Ha Rá gondolok, önkéntelenül is nagyobb levegőt veszek. Mintha a végtelenség ölelését érezném.

Jézussal valahogy úgy találkozom, hogy mindig csinálunk valamit. Mintha én lennék az a fiú, akinek öt hala van meg két kenyere. A Vele való kapcsolat mindig valami tevékenységhez kötődik bennem.

A Szentlélek az összes „miért” kérdésre adott pozitív válasz. A legközelebbi. Mégis alig ismerjük, mert magunkat sem ismerjük, tükörben is csak kívülről látunk. Ha csak rágondolok a Szentlélekre, már az is megdobogtatja a szívem. Legutóbb egy EKG-mérésnél ki is próbáltam. Nem mutat ki erősebb szívdobogást. De én tudom!

Úgy érzem, Isten nem szolgákat, hanem partnereket szeretne maga mellé. Együttműködést. Akkor kezd látszani az Ő munkája, mikor már én mindent beleadtam.

Október közepén egy evangélikus barátom azt mondta a beszélgetésünk egyik félmondatában:

„János, vedd komolyabban az Igét!”. Pedig én azt hittem, hogy elég komolyan veszem – jutott eszembe –, és meg is mutattam neki nyomban az aktuális életigét. Később rájöttem, hogy Isten üzent, az Őrá jellemző tapintattal. Újrakezdem – határoztam el – szemügyre venni, szívüggyé tenni, aztán cselekedni az Igével. Aztán teret adni ahhoz, hogy a szóból személy legyen. Utána pedig tevékeny és szemlélő társa lenni.

Hagyni, hogy az Ige éljen engem.

Chiara Lubich gyakran beszél az Istennel való egységről, de ez olyan misztikusan hangzik, hogy könnyen átfutunk rajta valamilyen konkrétabb történetek felé. Hátha nincs is idézőjel Chiara mondatában! Hátha ez a „misztika” valós?

Egység Istennel!