Iszonyból viszony – hogyan működött Isten a szomszédaink és köztünk?

Nagy lelkesedéssel készültünk, hogy beköltözzünk az új otthonunkba, amely nem csupán méretében felelt meg egyre bővülő kis családunknak, hanem közel minden vágyunkat is beteljesítette: energiahatékony, minőségi, újépítésű, egy zsebkendőnyi kerttel a mozgékony gyerekeinknek és hatalmas nappalival az igen tág családi és baráti közösségünk fogadásához. Ráadásul a közeli szomszédság csupa keresztény nagycsaládból állt, így nagy izgalommal látogattuk előbb hétről hétre, majd napról napra épülő-szépülő lakunkat. Mókás egybeesésként a közvetlen szomszédainkkal – templombajáró, mély hitéletű négygyermekes család – véletlenül a gyerekeink fejlesztésén is összefutottunk, így bőven volt közös pontunk és alapunk a beköltözés előtt is.

Igen ám, de a tervező úgy döntött, közös kapubejárót tervez nekünk. Ezzel még nem is lett volna baj, ám egyik nap, amikor megérkeztünk – az egyébként meglehetősen szűk – nyílásban egy vasoszlop fogadott, szinte lehetetlenné téve az autónkkal való sérülésmentes beállást. Mint utóbb kiderült, szerettek volna rá egy saját kiskaput, csak éppen velünk ezt nem egyeztette a kivitelező. Döbbenten szemléltük a változást, majd a férjem egyeztetésre hívta másnap a szomszédunkat.

Hogy pontosan hogyan zajlott ez az egyeztetés, azt nem tudom, mindenesetre hatalmas, kiabálós balhé keveredett a dologból – természetesen megoldás nélkül.

Fagyos és távolságtartó viszonyban költöztünk be alig 2 hét különbséggel, és mivel mindkét családnak kisebb gondja is nagyobb volt a békülésnél, így is maradtunk. Közben megszületett a harmadik gyermekünk, így a fókuszunk egyáltalán nem a jószomszédi (v)iszonyon volt. Én azonban rosszul viselem a békétlenség feszültségét, így rengeteget gondolkoztam rajta, hogyan is lehetne fordítani ezen a rosszul indult szomszédságon, miközben megértettem, hogy a férjemnek a világon semmi kedve nincsen újra felvenni a fonalat ezügyben. Így telt el fél év.

Közben a félelmek beigazolódtak, egy beállásnál elvitte a vasoszlop a visszapillantónkat, nyeltünk egyet és megcsináltattuk. Így érkezett el 2020 februárja, amikor nekiláttunk a kerttervezéshez, amelyhez egy régi barátunkat hívtuk segítségül. Gyanútlanul sétálgattunk a kietlen sittmaradványokon, amikor megcsörrent a barátunk telefonja, és kacagva olvasott fel egy sms-t: “Te mászkálsz a szomszédunk kertjében?” A feladó a szomszédunk volt.

Hogy pontosan mi történt ezután, arról valahogy sosem beszélgettünk, talán mindenki meg akar maradni abban a hitében, hogy itt valami rajtunk kívül álló erő munkálkodott. Mindenesetre bennem ez az esemény fogalmazta meg immár határozottan, hogy nagyon szeretném, ha végre tisztáznánk a dolgainkat és felvetettem a férjemnek, hogy hívjuk végre át a szomszédainkat. Még mielőtt azonban két álmatlan éjszaka között eljutottam volna a megfogalmazásig, üzenet érkezett a szomszéd anyukától:

“Nem jövünk össze végre?”

Így történt, hogy alig 2 héttel a világjárvány előtt együtt sütiztünk és boroztunk a meleg nappalinkban, miközben az összesen hét gyerekünk azonnal egymáshoz kapcsolódva, vígan bandázott. Ők szégyenkezve-nevetve vallották be, hogy mivel ők sem tudnak beállni a bejárón, kiveszik az oszlopot, mi meg felszabadultan kacagva mondtuk, hogy már úgyis levittük a visszapillantót.

Fogalmam sincsen, mi történt a lelkeinkben, mert annál mind szemérmesebbek vagyunk, hogy ezt kitárgyaljuk. De biztos vagyok benne, hogy nem emberi erőlködés, hanem isteni munkálkodás segített, hogy a sérelmeket elengedve, a békesség és szeretet útjára lépjünk.

Két hét múlva kitört a járvány, és mi megegyeztünk, hogy mivel kerítés nincs a kertjeink közt, a gyerekeink egy háztartásnak számítanak és játsszanak csak együtt nyugodtan. Így tette Isten a lelki bezárkózottságunk legyőzését kovásszá a fizikai bezárkózás hónapjaiban. A gyerekek a mai napig hatalmas barátságban vannak, testvérekként nőnek fel, mi, felnőttek pedig megtanultuk, hogy a problémáinkat és a szomszédságból fakadó természetes konfliktusokat hogyan kezeljük asszertíven és a másikra odafigyelve.

Számomra ez egy csodálatos megtapasztalása volt annak, hogy az “Istent szeretőknek minden javukra válik”. Olyan erőforrást jelent, amelyből minden nap meríthetek:

nincsen olyan halálra ítélt kapcsolat, amelynek Isten ne tudna újra életet adni,

ha tiszta szívvel kérjük őt. “Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” Jeremiás 29,11