Az 1995-ös Genfesten elhangzott néhány „erős” tapasztalat, amely bizonyítja, hogy a fiatalok hisznek az ideálokban. Ezekből most egy fiatal szicíliai lány, Maria történetét osztjuk meg. A húszéves lány Catania közelében, ...
Iszonyból viszony – hogyan működött Isten a szomszédaink és köztünk?
Hiába a hasonló élethelyzet, a közös hit, az egykorú gyerekek: jóban lenni a szomszéddal így is kihívás. Amit azonban az ember elront, azt Isten megjavítja, ha hagyjuk. Jó kis sztori egy frissen épült társasház első évéből.
Nagy lelkesedéssel készültünk, hogy beköltözzünk az új otthonunkba, amely nem csupán méretében felelt meg egyre bővülő kis családunknak, hanem közel minden vágyunkat is beteljesítette: energiahatékony, minőségi, újépítésű, egy zsebkendőnyi kerttel a mozgékony gyerekeinknek és hatalmas nappalival az igen tág családi és baráti közösségünk fogadásához. Ráadásul a közeli szomszédság csupa keresztény nagycsaládból állt, így nagy izgalommal látogattuk előbb hétről hétre, majd napról napra épülő-szépülő lakunkat. Mókás egybeesésként a közvetlen szomszédainkkal – templombajáró, mély hitéletű négygyermekes család – véletlenül a gyerekeink fejlesztésén is összefutottunk, így bőven volt közös pontunk és alapunk a beköltözés előtt is.
Igen ám, de a tervező úgy döntött, közös kapubejárót tervez nekünk. Ezzel még nem is lett volna baj, ám egyik nap, amikor megérkeztünk – az egyébként meglehetősen szűk – nyílásban egy vasoszlop fogadott, szinte lehetetlenné téve az autónkkal való sérülésmentes beállást. Mint utóbb kiderült, szerettek volna rá egy saját kiskaput, csak éppen velünk ezt nem egyeztette a kivitelező. Döbbenten szemléltük a változást, majd a férjem egyeztetésre hívta másnap a szomszédunkat.
Hogy pontosan hogyan zajlott ez az egyeztetés, azt nem tudom, mindenesetre hatalmas, kiabálós balhé keveredett a dologból – természetesen megoldás nélkül.
Fagyos és távolságtartó viszonyban költöztünk be alig 2 hét különbséggel, és mivel mindkét családnak kisebb gondja is nagyobb volt a békülésnél, így is maradtunk. Közben megszületett a harmadik gyermekünk, így a fókuszunk egyáltalán nem a jószomszédi (v)iszonyon volt. Én azonban rosszul viselem a békétlenség feszültségét, így rengeteget gondolkoztam rajta, hogyan is lehetne fordítani ezen a rosszul indult szomszédságon, miközben megértettem, hogy a férjemnek a világon semmi kedve nincsen újra felvenni a fonalat ezügyben. Így telt el fél év.
Közben a félelmek beigazolódtak, egy beállásnál elvitte a vasoszlop a visszapillantónkat, nyeltünk egyet és megcsináltattuk. Így érkezett el 2020 februárja, amikor nekiláttunk a kerttervezéshez, amelyhez egy régi barátunkat hívtuk segítségül. Gyanútlanul sétálgattunk a kietlen sittmaradványokon, amikor megcsörrent a barátunk telefonja, és kacagva olvasott fel egy sms-t: “Te mászkálsz a szomszédunk kertjében?” A feladó a szomszédunk volt.
Hogy pontosan mi történt ezután, arról valahogy sosem beszélgettünk, talán mindenki meg akar maradni abban a hitében, hogy itt valami rajtunk kívül álló erő munkálkodott. Mindenesetre bennem ez az esemény fogalmazta meg immár határozottan, hogy nagyon szeretném, ha végre tisztáznánk a dolgainkat és felvetettem a férjemnek, hogy hívjuk végre át a szomszédainkat. Még mielőtt azonban két álmatlan éjszaka között eljutottam volna a megfogalmazásig, üzenet érkezett a szomszéd anyukától:
“Nem jövünk össze végre?”
Így történt, hogy alig 2 héttel a világjárvány előtt együtt sütiztünk és boroztunk a meleg nappalinkban, miközben az összesen hét gyerekünk azonnal egymáshoz kapcsolódva, vígan bandázott. Ők szégyenkezve-nevetve vallották be, hogy mivel ők sem tudnak beállni a bejárón, kiveszik az oszlopot, mi meg felszabadultan kacagva mondtuk, hogy már úgyis levittük a visszapillantót.
Fogalmam sincsen, mi történt a lelkeinkben, mert annál mind szemérmesebbek vagyunk, hogy ezt kitárgyaljuk. De biztos vagyok benne, hogy nem emberi erőlködés, hanem isteni munkálkodás segített, hogy a sérelmeket elengedve, a békesség és szeretet útjára lépjünk.
Két hét múlva kitört a járvány, és mi megegyeztünk, hogy mivel kerítés nincs a kertjeink közt, a gyerekeink egy háztartásnak számítanak és játsszanak csak együtt nyugodtan. Így tette Isten a lelki bezárkózottságunk legyőzését kovásszá a fizikai bezárkózás hónapjaiban. A gyerekek a mai napig hatalmas barátságban vannak, testvérekként nőnek fel, mi, felnőttek pedig megtanultuk, hogy a problémáinkat és a szomszédságból fakadó természetes konfliktusokat hogyan kezeljük asszertíven és a másikra odafigyelve.
Számomra ez egy csodálatos megtapasztalása volt annak, hogy az “Istent szeretőknek minden javukra válik”. Olyan erőforrást jelent, amelyből minden nap meríthetek:
nincsen olyan halálra ítélt kapcsolat, amelynek Isten ne tudna újra életet adni,
ha tiszta szívvel kérjük őt. “Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” Jeremiás 29,11
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: pixels.com