Angyal szállt el

Egy tavasziasan meleg novemberi estén harmincas éveinek végén járó férfi siet a Győrbe tartó vonathoz a Déli pályaudvaron. A sötétet csak az arcát bágyadtan simogató langyos szél teszi barátságosabbá. A férfi a vonathoz érve lelassítja lépteit, a peronról a bóbiskoló utasok arcát figyeli. A vonat elejére megy, Tatán leszállva így kell majd a legkevesebbet gyalogolni az autóhoz, amit az állomás melletti parkolóban hagyott késő délután. A fülkeajtó mellett elegánsan öltözött, idősödő hölgy fejt keresztrejtvényt. – Megengedi? – kérdezi a férfi a szemközti ülésre mutatva. – Természetesen – mondja, a hölgy, szemében valami megfoghatatlan kedvességgel, ahogy az évtizedek által nemesen szántott tekintetével rámosolyog.

A vonat fáradtan gördül ki utasaival a pályaudvarról. Ahogy a váltók között imbolyog a kocsi, a férfi a leveleit böngészi telefonján. Kelenföldön baseball sapkája és egész fülét eltakaró fejhallgató mögé bújó fiatalember száll fel. – Szabad ide ülni? – szól ki a nyakát és csuklóit elfedő szöges bőrövek közül. – Parancsoljon! – válaszolja a hölgy, mintha csak egy bálon kínálná hellyel táncpartnerét. A fiú lehuppan az ülésre és halálfejes gyűrűket viselő ujjaival a kezében lévő telefont kezdi vadul nyomkodni. Vajon mi vitte arra ezt a srácot, hogy ilyen hatalmas szögekkel csúfítsa el magát? – tűnődik a vele szemben ülő férfi.

A következő állomáson egy középkorú, székely bekecsbe öltözött asszony száll fel, kezében sok szatyorral. A szögecsekkel díszített fiú mellé lép, kedvesen köszönti, miközben a bevásárlószatyraival egyensúlyoz. A fiúnak arca sem rezzen, nyomogatja tovább telefonját. A férfi, aki addig vele szemben volt, beljebb ül az ablakhoz, hogy az ismerős idegennel szemben tudjon leülni. – Mi ez a sok cucc? – förmed rá a fiú a még mindig a csomagjaival zsonglőrködő asszonyra. – Bevásároltam – feleli angyali békével a hangjában. – Ezt neked hoztam, még friss! – nyújt oda egy kis zacskónyi pogácsát. – Honnan van? – szúr oda a fiatalember. – Látványpékségben vettem – feleli csendesen. – Ha nem te csináltad, az rossz nem lehet – vágja rá a srác olyan savanyúan, hogy a párbeszédet addig csak rejtve hallgató idős hölgy és férfi akaratlanul is felkapja a fejét. Az ütésről tudomást se véve az asszony meleg szeretettel mondja: – Ezt is neked vettem – s felmutat egy üveg lekvárt. Az utastársak feszült figyelemmel figyelik a párbeszéd alakulását, de a feltűnést kerülve elmerülnek az újságjukban, vagy a sötét ablakon bámulnak ki.

A következő pillanatban az asszony, kabátját a hóna alatt tartva, több szatyorral a karján, csendesen egy kukoricacsuhéval teli szatyrot vesz elő. Ujjával pödri, szájába veszi, ollóval nyirbálja, rafiával kötözi a csuhékat. Percek alatt a semmiből egy angyalka születik szárnyakkal, glóriával, kis ruhácskában.

– Milyen ügyes! Fantasztikus, hogy valaki még ismeri ezeket az ősi praktikákat. Szóljon, ha segíthetek valamit! Ne fogjam meg a kabátját? Ide nyugodtan felakaszthatja! – mondja az idős hölgy, miközben fülig érő mosollyal figyeli, ahogy suhognak a kukoricafosztás melléktermékei. – Ugyan, hagyja csak, elférek, köszönöm – válaszolja az asszony, de a kitartó ajánlkozásra csak odanyújtja hóna alól a kabátot. A fiatalember a foga között sorra teszi a megjegyzéseket, amelyeket többnyire érteni se lehet, majd végül kiveszi a hölgy kezéből a kabátot, és az ölébe teszi. – Milyen figyelmes – mondja elismerően az idős hölgy.

– A menyem beteg, az unokákra voltam vigyázni Pesten. Én amúgy Győrben lakom, de most haza kell mennem a fogaim megcsináltatni – nyílik meg az idős asszony.

Az angyalka közben elkészül. – Hát ez gyönyörű lett! – kiált fel a hölgy. – Fogadja el tőlem! – mondja szerényen a másik, majd átnyújtja az elkészült remekművet. – Hát ez tényleg az enyém lehet? Nagyon kedves, de nem túlzás ez? – kérdezi a hölgy. – Lassan advent lesz, ennyit igazán megtehetek – érkezik a válasz.

Az asszony és a fiú csomagolni kezdenek. – Viszontlátásra, jó egészséget! – köszön el a hölgy az idősebb asszonytól, aki ettől könnyekben tör ki. Egymás kezét szorongatja a két anya. – Minden rendben lesz a menyével – súgja még oda a hölgy. Az utasok meghatódva nézik a nem mindennapi jelenetet. Az ajtóból még visszainteget a nő, majd leszáll.

A vonaton mintha angyal szállt volna át. Útját az a csuhéangyalka jelzi minden kétséget kizáróan, amely az ablak melletti kis asztalon hever.

Én ilyennek képzelem el a mennyországot – töri meg a csöndet a férfi.

Ismeri az Igazából mennyország című könyvet? – kérdezi. – Nem – feleli az idős hölgy, miközben még mindig a könnyeit törölgeti.

– Abban egy kisfiú, aki a klinikai halál állapotában megjárta a mennyországot, azt mondja, hogy ott nincsenek idegenek, mindenki ismeri és szereti egymást.

– Köszönöm, hogy ennek a párbeszédnek a részese lehettem, sokat jelentett nekem – mondja a férfi búcsúzóul.