VAU, avagy tanít az Élet

Este hét óra volt, péntek este. A gyerekek szöszöltek, élvezték a ritka pillanatot, hogy négyen vagyunk, pedig indulniuk kellett volna már az apás hétvégére. Aznap délután épp sétálni voltunk a zöldben a ritkán látott unokatesókkal, és a kicsi, édi kutyával, aki épp második napja volt nálunk. Igen, a kutyus, aki nem csak kinézetre, de nevében is az: Édi. Épp akkora, mint a kislányom kedvenc plüsskutyája. Egy barátnőm helyett pótmamáskodunk vele úgy egy hónapig, amíg a gazdi külföldön van. Mert hát évek óta hallgattam a gyerekektől: „Mikor lesz már végre kutyánk?” „Léééégyszíííííííí!” „Na, nem, azt nem. Szeretem a kutyákat, én is, igen, nekem is volt, na de most kicsi a lakás, egyedül vagyok felnőtt hármunkra, megaziskola, megamunka, megakülönórák, ésazorvos (mert folyton beteg valaki). Na, még csak az kéne! Majd egyszer. HA. Ha például valaki megkérne, hogy vigyázzunk a kutyájára, akkor kipróbálhatnánk. De jelenleg nincs ilyen ismerősöm.” Hát közben lett. És úgy éreztem, megszólított. Nem annyira a barátnőm, mint az Élet. Mert lehet kifogást találni mindenre, de amikor ott van az orrod előtt az a bizonyos HA, pont úgy, ahogy azt mondtad, hogy ‘majd akkor, talán’, arra persze lehet nemet mondani, csak úgy pont azt az életet nem éled, amit szeretnél. Így hát azt gondoltam, lesz, ami lesz, beengedem az ajtón az ajándékot, amit az Élet adni szeretne.

Persze, mint ahogy a tudományban, a gyakorlat az életben sem az elmélet szép leképeződése, inkább fordítva. Pláne a hétköznapok bonyolult és szövevényes konstellációjában. Így, amikor első este a mesélés meg a mosogatógép ki-be pakolása után 11-kor a szőnyegről takarítottam a bogyós csomagokat, bár 10 perce jöttünk vissza a sétából, és a kis kutyus, aki az ágyamtól egy méterre találta meg az ideális fekvőhelyét, éjfélkor hangosan horkolt, akkor leginkább a „Ha már egyedül alszom, legalább a horkolást ne, könyörgöm!” jött elő. De aztán új nap, új kalandok, és ezúttal nem a mese kiválasztásán, hanem az „egészen idáig te simogattad” témán veszekedő gyerekek, újabb tócsák, új időbeosztás, írás, kutatás, logisztika. De legalább ott volt a tudat, hogy ’hát én megtettem, amit kell’, ’én beengedtem’, ’mi alakulunk’, ’a gyerekek örülnek’, ’a barátnő örül’, ’a kutya jó helyen van’.

Sőt, amikor először fordult elő, hogy a szőnyegre telepedtem egy bögre kávéval, a kis kutyus pedig odagömbölyödött az ölembe, akkor egészen váratlanul, ’ok nélkül’, mélyről jövően elkezdtem kacagni. Hosszú percekig. És eszembe jutott Bundás, a német juhász, aki mellé nyolcévesen bemásztam a kutyaházba, ölelgettem és elaludtunk, de akit végül elloptak. Majd megjelent lelki szemeim előtt a zsemle színű keverék kiskutyus is, akinek mind a négy tappancsa, a fülei vége, sőt, a farka vége is fehér volt, ezért elneveztem Barkának, de akit végül nem tudtunk megtartani, mert volt már két másik felnőtt kutyánk (a macskák, a tengerimalac, a papagáj és a hörcsög mellett). Találtak is neki gazdit a szüleim, de utolsó este azért felcsempésztem a szobámba egy papírdobozban. Szóval Édivel pihentünk a szőnyegen, nevettem, chill volt, és közben az is eszembe jutott, hogy hányszor figyeltem az elmúlt években a felvirágzott hajú hippiknek kijáró elnéző mosollyal a lakásban kutyát tartókat. Merthogy már elfelejtettem. Hogy hiányzik az ellopott és az elajándékozott kutyus.

Tehát velünk van Édi, van fent is, lent is, színes is, szürke is, de egy biztos: a munkahét végére azért mindenkinél elfogy a cérna. Tapasztalatom szerint. Így, amikor péntek este a gyerekek indulása előtt a „Tegyétek már be a tanulnivalót is, és…” mondat közepén immár harmadszorra fedeztem fel kis gránátokat a vajszínű szőnyegen, nálam elpattant valami. Az előző esetnél a barátnőm jelezte, hogy túl kedvesen dorgálom az ebet, így erre fogva, felhúztam a zsilipet, és ömlött a „Mit csináltál????” a rémült kis szőrgombócra. Fel is akartam emelni, hogy megmutassam neki, mire gondolok. És akkor odakapott. Határozottan és erősen. Négy idegen áll fölötte, a befogadó meg ordít. Megállt az idő. Álltak a gyerekek. Állt az apukájuk. Mindenki csak nézett, én pedig sokkban voltam, és nyomorultul rossznak éreztem magam. Megijedtem. Hitetlenkedtem. Tessék, ez vagyok. Halálra rémítettem egy kiskutyát. „Szerinted ez volt az oka?” – kérdeztem később a másik felnőttet. Úgy látta ő is, hogy ez. Szerencsémre nemcsak a meglátását osztotta meg velem, de segített eltakarítani „csomagokat” is, én pedig ültem a konyhában, megittam a nemtudomhanyadik kávémat, és bámultam a tükörképem mögötti holdat a sötét ablakban. Felhívtam a barátnőmet az oltás miatt. Az rendben volt, és felajánlotta, hogy elvihetem máshoz Édit, ha túl soknak érzem. „Na most akkor hogy van az, hogy ’fogadd el,’ meg ’engedd be,’ meg ’amit az Élet ad?” – kérdeztem magamtól. Most csinálhatok úgy, mintha nem kiabáltam volna, de mégiscsak ez a helyzet. Elhessegethetem, hogy ez nem én vagyok, a kutya neveletlen, de akkor nem tanultam semmit. Sosem voltam még felnőttként kutyatulajdonos. Arra jutottam, ha már empátia, meg ’nézzük meg mit hoz az élet,’ tovább próbálkozom. De fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor csinálni, így felhívtam az egyik legmegbízhatóbb „hippit”, akit ismerek: azaz valakit, aki a szememben az ebtartók minden kompetenciájával rendelkezik. Nem hagyott cserben.

Elmentek hárman, mi pedig ott maradtunk ketten. Nem tudom, melyikünk volt ijedtebb, és melyikünk szégyellte magát jobban. De, mint ahogy a gyerekektől sem lehet elvárni, hogy a felnőttek helyett felnőttek legyenek, úgy gondoltam, nekem kell a kis lényhez elsőként közelíteni. Így hát odaguggoltam mellé, halkan beszéltem hozzá, és odatartottam a kezem. És, mint ahogy a gyerekek is a szülők legapróbb rezdüléseire is reagálnak, a kis gombóc is hálásan nyalogatta a kezem. Hát így indultunk újra.

Másnap úgy gondoltam, ideje valóban megismerkedni. A harmadik nap együtt. Úgyis ketten voltunk, sütött a nap. „Kiránduljunk, ez az igazi kutyás program!” Már az odaúton kiderült, milyen intelligens kis lény, milyen jól tud együttműködni, most, hogy megnyugodott. Aztán megnéztük a rügyező fákat a Duna parton, a kajakosokat a barna vízen, néztük, hogy hullanak és kavarognak egy fa rózsaszín szirmai a kőfal fölött. Édi közben szaladt, mentünk a közös tempónkban, néha visszanézett, kutyásan nevetett, és mivel olyan pici, a tenyeremből ivott. Aztán kifeküdtünk a napra a pitypangok közé, és néhány kósza bárányfelhő közt figyeltük, ahogy az utolsó megszáradt, nagy platánlevelek tisztán hallhatóan nekiütődnek egy-egy nagyobb ágnak, majd onnan lepattanva piruetteznek vagy forogva vitorláznak, amíg földet nem érnek. Nem tudtam volna megmondani, hány óra telt el így. Inkább úgy éreztem, nem is múlt az idő, csak a helyszínek változtak, mi pedig csak voltunk, boldogan, közösen.