Játszótéri kaland a nagypapával

Milyen jó a nagypapával játszótérre menni! Az mindig egy különös kaland! Ezúttal is az volt, de ez most leginkább a többi segítőkész felnőttnek volt köszönhető. Amikor ugyanis nagypapa összeesett, nagyon megijedtek az unokák. A történet a „Cseppekből a tenger” című könyvünkben jelent meg.

jatszoteri-kaland-a-nagypapaval

– Gyertek, gyerekek, kimegyünk a játszótérre!

– Hurrá, menjünk!

S a kis csapat – nagypapa, három unoka: hét, öt és kétévesek – lelkesen elindultak. Hamar odaértek, mert a játszótér közel esik a lakásukhoz.

– Mászókázzunk, mászókázzunk! – kiáltotta Panka, a „nagylány”. És már futottak is, fel a létrán, le a csúszdán. Megint létra, újra csúszda. Ezt nem lehet megunni. A kicsi is igyekezett, ügyesen felmászott, de a biztonság kedvéért nagypapa ott állt mögötte, majd szaladt előre, hogy a csúszda végén elkapja. Ki fáradt el hamarabb? Hát, nem a gyerekek!

– Most hintázzunk egy kicsit! – javasolta nagypapa. A két nagy persze már önállóan hajtja magát, csak a kicsit kell még lökni.

Egy idő után a homokozóban találták magukat, ahol hamarosan egy szép vár kezdett emelkedni, alagutat is fúrtak, ahogy egy jó várhoz illik, ablakokat rajzoltak rá, sőt, kerítést is építettek.

– Már csak egy zászló hiányzik – vélte Isti.

– Nálam van egy papírzsebkendő – mondta Panka – igaz, rózsaszínű.

– Az nem baj. De hogyan tűzzük oda?

– Keressetek egy rövid faágat – szólt nagypapa, aki a homokozó szélén ücsörgött.

– Itt van, ez jó is lesz!

Ügyesen rászúrták a zsebkendőt, s a vár fokán már lengett is a szép rózsaszínű zászló.

– Szuper lett a várunk – lelkendezett Isti.

– Valóban, nagyon jó lett – helyeselt nagypapa –, de most már ideje hazamennünk.

S ezzel felpattant a homokozó széléről, de a vérnyomása „lent maradt”, ő meg elterült a földön. A gyerekek riadtan néztek rá. Két férfi odaugrott, felsegítették, és a közeli padhoz támogatták. Egy asszony vizet hozott, egy másik pedig a kicsi Petikét vette pártfogásába.

– Lassan jobban lettem – mesélte később nagypapa –, s kezdtem üzenetet írni a feleségemnek. S az egyik nagypapa-társ, miután leolvasta a telefonszámot, hívni kezdte a feleségemet, majd a mentőket, akik hamarosan éles vijjogással megérkeztek. A mentőorvos vérnyomást mért, megvizsgált, ebben Panka is segíthetett, ő tehette rám a mellkasi tappancsokat. Közben a sorőr felfújt egy gumikesztyűt, arcot rajzolt rá, s odaadta Istinek. Petikét pedig behozták a mentőautóba, hogy láthasson engem, közben cukorkával kínálták őket.

A vizsgálatok alapján gyalog indulhattunk hazafelé, s hála töltötte el a szívemet, hogy ennyi szerető, figyelő embertárs vesz körül bennünket. Otthon, együtt hálát adtunk Istennek, s a nagyoknak elmondtuk, mit tegyenek ilyen esetben, ha nincs ott felnőtt. Feleségem a telefonáló férfinek üzenetet küldött, s nemsokára megérkezett a válasz: „Jólesően olvastam üzenetét. Számomra természetes dolog volt, hogy megpróbáltam segíteni a férjének. Örülök, hogy rendben hazaért a gyerekekkel. Jó egészséget és még sok örömteli pillanatot kívánok az unokákkal!”

 

* * *

A történet Barlay Ágnes: Cseppekből a tenger. (Nem) hétköznapi történetek című kötetében jelent meg. A könyv írásai olyan pillanatokat próbálnak megragadni, amelyek legalább egy pici fényt adnak akkor és ott, ahol megélik, olyanokat, amikor teszünk egy kisebb vagy nagyobb lépést a másik ember felé, és ettől máris szebb lesz az élet.

A könyv webshopunkban megrendelhető.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Ostap Senyuk / unsplash

Forrás: Barlay Ágnes: Cseppekből a tenger. (Nem) hétköznapi történetek. Új Város, Budapest, 2018.

Legújabb könyveink: