Vidéken lakunk, ritkán jutok fel Budapestre, de amikor Pesten járok, akkor mindig adódik olyan helyzet, hogy meghívva érzem magam egy szeretetlépésre. Ezek nem valami óriási cselekedetek, csupán apró tettek, és nem is mindig ...
Játszótéri kaland a nagypapával
Milyen jó a nagypapával játszótérre menni! Az mindig egy különös kaland! Ezúttal is az volt, de ez most leginkább a többi segítőkész felnőttnek volt köszönhető. Amikor ugyanis nagypapa összeesett, nagyon megijedtek az unokák. A történet a „Cseppekből a tenger” című könyvünkben jelent meg.

Olvasási idő: 2 perc
– Gyertek, gyerekek, kimegyünk a játszótérre!
– Hurrá, menjünk!
S a kis csapat – nagypapa, három unoka: hét, öt és kétévesek – lelkesen elindultak. Hamar odaértek, mert a játszótér közel esik a lakásukhoz.
– Mászókázzunk, mászókázzunk! – kiáltotta Panka, a „nagylány”. És már futottak is, fel a létrán, le a csúszdán. Megint létra, újra csúszda. Ezt nem lehet megunni. A kicsi is igyekezett, ügyesen felmászott, de a biztonság kedvéért nagypapa ott állt mögötte, majd szaladt előre, hogy a csúszda végén elkapja. Ki fáradt el hamarabb? Hát, nem a gyerekek!
– Most hintázzunk egy kicsit! – javasolta nagypapa. A két nagy persze már önállóan hajtja magát, csak a kicsit kell még lökni.
Egy idő után a homokozóban találták magukat, ahol hamarosan egy szép vár kezdett emelkedni, alagutat is fúrtak, ahogy egy jó várhoz illik, ablakokat rajzoltak rá, sőt, kerítést is építettek.
– Már csak egy zászló hiányzik – vélte Isti.
– Nálam van egy papírzsebkendő – mondta Panka – igaz, rózsaszínű.
– Az nem baj. De hogyan tűzzük oda?
– Keressetek egy rövid faágat – szólt nagypapa, aki a homokozó szélén ücsörgött.
– Itt van, ez jó is lesz!
Ügyesen rászúrták a zsebkendőt, s a vár fokán már lengett is a szép rózsaszínű zászló.
– Szuper lett a várunk – lelkendezett Isti.
– Valóban, nagyon jó lett – helyeselt nagypapa –, de most már ideje hazamennünk.
S ezzel felpattant a homokozó széléről, de a vérnyomása „lent maradt”, ő meg elterült a földön. A gyerekek riadtan néztek rá. Két férfi odaugrott, felsegítették, és a közeli padhoz támogatták. Egy asszony vizet hozott, egy másik pedig a kicsi Petikét vette pártfogásába.
– Lassan jobban lettem – mesélte később nagypapa –, s kezdtem üzenetet írni a feleségemnek. S az egyik nagypapa-társ, miután leolvasta a telefonszámot, hívni kezdte a feleségemet, majd a mentőket, akik hamarosan éles vijjogással megérkeztek. A mentőorvos vérnyomást mért, megvizsgált, ebben Panka is segíthetett, ő tehette rám a mellkasi tappancsokat. Közben a sorőr felfújt egy gumikesztyűt, arcot rajzolt rá, s odaadta Istinek. Petikét pedig behozták a mentőautóba, hogy láthasson engem, közben cukorkával kínálták őket.
A vizsgálatok alapján gyalog indulhattunk hazafelé, s hála töltötte el a szívemet, hogy ennyi szerető, figyelő embertárs vesz körül bennünket. Otthon, együtt hálát adtunk Istennek, s a nagyoknak elmondtuk, mit tegyenek ilyen esetben, ha nincs ott felnőtt. Feleségem a telefonáló férfinek üzenetet küldött, s nemsokára megérkezett a válasz: „Jólesően olvastam üzenetét. Számomra természetes dolog volt, hogy megpróbáltam segíteni a férjének. Örülök, hogy rendben hazaért a gyerekekkel. Jó egészséget és még sok örömteli pillanatot kívánok az unokákkal!”
* * *
A történet Barlay Ágnes: Cseppekből a tenger. (Nem) hétköznapi történetek című kötetében jelent meg. A könyv írásai olyan pillanatokat próbálnak megragadni, amelyek legalább egy pici fényt adnak akkor és ott, ahol megélik, olyanokat, amikor teszünk egy kisebb vagy nagyobb lépést a másik ember felé, és ettől máris szebb lesz az élet.
A könyv webshopunkban megrendelhető.
Szükségünk van Rád! A fennmaradás a tét.
Legyél rendszeres támogatónk, hogy mi továbbra is minden hétköznap új, reményt adó cikkel jelentkezhessünk! Iratkozz fel hírlevelünkre!
Fotó: Ostap Senyuk / unsplash
Forrás: Barlay Ágnes: Cseppekből a tenger. (Nem) hétköznapi történetek. Új Város, Budapest, 2018.