Ökumené, avagy „rokonlátogatás”

Mi katolikusok, magunk között már ritkán üdvözöljük egymást a katolikus köszöntéssel. Amikor reformátusokhoz, evangélikusokhoz, baptistákhoz megyek, mindig hangos „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal köszönnek. Így volt ez az idén is. Válaszolok, és igyekszem én is gyakorolni az ő köszönési módjukat. Megerősít ez az identitásomban. Nemcsak elfogadják, hanem mintha el is várnák tőlem, hogy katolikus legyek, hiszen ezért jöttem. Jól esik.

*

Tíz éve – evangélikus, református kezdeményezéssel – havonta ökumenikus lelkészi ima-találkozóra hívnak városunkért, („papi tali”-nak nevezzük). A résztvevők közül egyedül nekem nem ez a foglalkozásom, de nem ez számít. Azt hiszem, hiányoznék, ha nem lennék ott, de nekem ők biztosan. Párszor házigazda is voltam. Felemelőek ezek a találkozók. Színpadiasságot mellőző, igazi, őszinte imádságok, ahol a vezető lelkészek egyszerű hívőkké válnak. Nagy értéknek tartom ezt a palást és rang nélküli Isten elé állást.

Mi visz az egység felé?

December első csütörtök estéjén szentségimádás volt templomunkban. A fehérvári papok, püspök atyával és a város híveivel együtt mindnyájan a vendégeink. Feleségemmel, Katicával – mint házigazdák – felelősnek érezzük magunkat azért, hogy minden jól menjen. Készülés, drukk. Ahogy hazafelé tartok az autóban, érzem, hogy nő bennem a feszültség. Ez nem a legjobb belépő egy szentségimádásra.

Az e havi Életige hálaadásra biztat. Mindenért.

Elkezdem megköszönni Istennek püspök atyát, hálát adni érte és áldás gondolatokat fogalmazgatok a többi vendégért is. Egyedül vagyok az udvaron, amikor megérkezik. Fogadom őt. Mise előtt egy levelet mutat.

– Kaptunk egy meghívót – mondja – és arra gondoltam, hogy jó lenne, ha János képviselne ott engem.

Ez a meghívó a hanuka fehérvári gyertyagyújtására szól. A másodpercnyi meglepetés után azt mondom: örülök, hogy mehetek.

Gyerekkori élményem jut eszembe. Téli estéken édesapám felolvasott a Bibliából. Elképzeltem, mint egy filmet. A Képes Bibliát nézegetve hiányérzetem támadt, miért csak ilyen kevés jelenetet rajzoltak le? Én sokkal többet tudnék… Később kezdtem megérteni, hogy Ószövetség és az Újszövetség azért nem egészen ugyanaz, bár egy kötet…

Különösnek találtam, hogy ugyanabból a könyvből mást olvasnak a zsidók és mást a keresztények. Egyáltalán, mi a különbség? Talán az, hogy az egyik a könyv elejét olvassa, a másik meg a végét? Miért nem lapoznak? Még talányosabb a helyzet a keresztény egyházakkal. Ha teljesen ugyanazt olvassuk, akkor hogy hogy másképp értjük? Ha ennyi sok a közös, akkor rokonok vagyunk? Mint az unokatesóimmal, akik messze laknak, ezért csak évente egyszer járnak haza?

Most a püspököm javaslatára lelkipásztori munkatársként én megyek rokonlátogatóba.

*

A Hanuka-ünnepen mindenki kedvesen, barátsággal fogadott, sokakkal beszéltem. A rabbi beszéde után gyertyagyújtás, majd egy színvonalas zsidó kulturális műsor következett. Kiváló énekesek és élvonalbeli zenészek játszottak. Egyedül voltam öltöny fehér ing nyakkendőben – tiszteletből –, de ezt máskor is ugyanígy tenném.

Alkalmam volt bepillantani egy zsidó ünnepbe. Érdekelt, mert Jézus is bizonyára sok ilyen hanuka-alkalmon vett részt, hiszen az ő idejében már 160 éve szokásban volt ez a nyolc-mécses gyújtás. Tiszteletet ébreszt bennem hagyományaik feltétlen követése és betartása. Elgondolkodtat, hogy Jézus, a szerető Atya bemutatásával mennyire alakította és gazdagította ugyanennek az Istennek bennünk tükröződő képét.

Örömmel voltam ott, és jó tapasztalatokkal tértem haza. De még nincs vége a történetnek. Nemrég újabb levelet kaptam püspök atyától:

Ismét hívták a Hitközségbe, január 21-ére, ez egybeesett az ökumenikus imahét kezdetének napjával, amit ő nyitott meg Székesfehérváron, ezért ismét személyes képviseletre kért. Örömmel válaszoltam: igen.

Gyújtottam mécsest az egykori zsinagóga helyén és a Zsidó Hitközség imatermében részt vettem a megemlékezésen, aztán együtt megnéztünk egy művészfilmet, Szabó István Hanussen c. alkotását. Izgalmas közép-európai történet, a két világháború közötti korból. A Miatyánkkal kezdődik és végződik a film. A legdrámaibb jelenetekben a főszereplő ezt az imát rebegi. Ez számomra idehozta az ökumenét.

Körülnézek az imateremben, keresve a látható jeleit annak, amiben kapcsolódunk egymáshoz zsidó és keresztény egyházak. Az egység imahetének igéje jut eszembe „Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.” Tekintetem Mózes kőtábláira esik. Erről szól a Tízparancsolat. Mindnyájunk közös Tízparancsa.

Le is fényképeztem.

Itt találkoztam egy evangélikus lelkipásztorral, akivel régóta barátok vagyunk. Az ünnepség végén hozzám fordult és mondja: „Holnap az ökumenikus imahét keretében én fogok beszélni a baptista imaházban. Tudod miről? A keresztvetésről.”

– Ott a helyem – mondtam.

Képzeljétek! Az evangélikus püspökhelyettes a baptista imaházban a katolikus keresztvetést tanítja lelkesen. Ünnepi érzés keresztet rajzolni magamra, azzal a hittel és tisztelettel, amit e lelkészbarátomtól tanultunk.