Karanténban is szeretetben

Időutazásra hívunk! Nem sokat, csak egy fél évet ugorjunk vissza az időben! A tavaszi hónapokat idézi fel (Umbria tartományból) Carlo és Rita Sguilla tapasztalata arról, hogyan élték meg a karantén napjait. Mindketten elmúltak már 80 évesek, a történetük azt bizonyítja, hogy minden akadályt el tudunk gördíteni az útból, hogy szerethessünk.

karantenban-is-szeretetben

Carlo: Majdnem 85 éves vagyok, de még nem volt ilyen időszak az életemben, amikor arra lettem volna kényszerítve, hogy otthon maradjak. Ebben most az a legnehezebb, hogy nem is tudjuk, hogy meddig tart a bezártság. Mégis ajándék lett a karantén, hiszen sok mindenen el tudtam gondolkodni. A Nagyböjt kezdetén szíven talált a papunk felhívása, amikor a vasárnapi szentbeszédben arra buzdított, ismerjük fel Isten minden ajándékát. Ezután ajándéknak tudtam felfogni a napsütést, a (ritka) esőt, az erkélyrácson tollászkodó galambot – megfigyelhettem a bársonyos tollak szépségét és tökéletességét („A mennyek az Ő dicsőségét éneklik…”).

Még a járvány is ajándék tudott lenni, hiszen csak ez a mondat visszhangzott a fülemben: „az Istent szeretőknek miden a javukra válik.”

Ez az ige lett számomra az „antivírus”, ami segített, hogy könnyebben tudjam élni a jelen pillanatot: a napok gyorsan elszaladtak, és én nyugodt voltam. Egyre több szépséget fedeztünk fel így, hogy 24 órából 24-et együtt töltöttünk a feleségemmel, Ritával, és egyre csak mélyült az egységünk. Azt mondják, hogy a korral felerősödnek az ember hibái, ezzel szemben én úgy látom, hogy Ritának egyre kevesebb hibája van (mindegyikünknek van, valljuk be), sőt, ha jobban belegondolok, szinte el is tűntek. Úgy éreztük tehát, hogy semmiben nem szenvedtünk hiányt, és folyamatosan hálát adtunk Istennek azért, amit tőle kaptunk. Ebben a békés időszakban ösztönzést éreztem arra, hogy felhívjam a rég látott ismerősöket, főleg, akikről azt gondoltam, szenvednek a magány miatt, vagy több nehézséget okoz az előrehaladott koruk. Így telefonáltam egy régi kolléganőmnek is, aki egyedül él. Nagyon szép és mély beszélgetésünk volt, aminek a végén a kolléganőm azt mondta: „Nekem ez a telefonhívás olyan volt, mintha a Jóisten megsimogatott volna.”

 

Rita: Mivel már elmúltunk 80 évesek, kötelezően be kell tartanunk az előírásokat: az életünk otthon zajlik, 0-tól 24 óráig együtt, csak mi ketten. Ezekben a napokban nagyobb gondot fordítottunk a telefonos vagy interneten keresztüli kapcsolattartásra, ezáltal tudtuk a családot, barátokat, ismerősöket szeretni. Sőt, még jobban szeretni, mivel a régen látott, egyedül élő, vagy akár konkrét nehézséggel küzdő ismerősöket is felhívtuk. Így megtapasztaltuk, hogy semmi sem lehet akadály, ha szeretni akarunk. Ami pedig a kettőnk kapcsolatát illeti, most újra felfedezzük a lelki megosztás szépségeit. Carlo, aki nem egy beszédes típus, és nehezen beszél magáról, most könnyebben megnyílik, és megajándékoz engem a legbelsőbb gondolataival. Én, aki ezzel szemben olykor túl sokat is beszélek, most azon kapom magam, hogy érdeklődve hallgatom őt, mindig tanulok abból, amiket a töprengései nyomán megoszt velem. Úgy érezzük, hogy kölcsönösen gazdagítjuk egymást. Több időnk van arra, hogy nyugalomban és elmélyülve kövessük a televízióban a vallási műsorokat, és aztán elmélkedjünk ezekről.

Próbálok mindent úgy végezni, a legegyszerűbb, nap nap után visszatérő kis dolgokat is, hogy mindig kapcsolatban maradjak Istennel.

Amikor ez sikerül, azt veszem észre, hogy nem érzem szükségét a klasszikus értelemben vett elmélkedésnek, mert az egész napot Isten jelenlétében töltöttem. Nyilván van, amikor elszomorodom, rosszul érzem magam, szenvedek, fáj, amikor megfertőződésről, halálesetről, bármilyen egyéb nehézségről kapunk híreket. Egyik nap, amikor a szekrényeket és a fiókokat rendezgettem, megtaláltam néhány régi fotót. Az egyik fénykép egy ünnepi estét örökített meg, a felvételen ott volt a plébániánkról egy olyan házaspár is, akikkel már jó ideje nem találkoztunk. A férj időközben elhunyt, a feleségről meg azt hallottam, hogy nagyon beteg. Gondoltam, biztos örülne, ha megkaphatná ezt a fényképet (ez jó ürügy is volt arra, hogy felvegyük a kapcsolatot), de nem tudtam, mi módon oldjam ezt meg, tekintettel a megszorításokra. De nem tudtam a telefonszámát se, címét se. Jézushoz fordultam, hogy Ő mutasson utat, hogy tudnám elérni ezt a hölgyet. Néhány nap múlva, amikor el kellett mennem elintézni valamit, összetalálkoztam vele! A távolságot betartva, el tudtam neki mondani, hogy van nálam egy fénykép, amit neki szeretnék adni. Nagyon örült! Kiderült, hogy nem is lakunk messze egymástól, így nem sokkal a találkozásunk után be tudtam dobni a postaládájába a fotót.

 

 

Fotó: focolaritalia.it

Forrás: https://www.focolaritalia.it/2020/04/11/niente-ci-puo-impedire-di-amare/

Fordította: Péterfi Eszter

Legújabb könyveink: