Kérem, hallgasson meg!

Olvasási idő: 5 perc

Május huszonnegyedike volt. Pünkösd vasárnapja. A helyi templomba, ahová járni szoktam, már nem értem volna oda a kilences misére, így beutaztam busszal a Bosnyák térre: tudtam, hogy ott tizenegykor is kezdődik egy.

Ünnepibe öltöztem: fekete nadrág, fehér blúz, piros blézer. Kicsit megfordult a fejemben, hogy nem túl sok ez templomba? De végül is ünnep van, pünkösd van – gondoltam. Ráadásul a pünkösd liturgikus színe is a piros. Egyedül mentem.

Rengetegen voltak. Nem is volt helyem, de nem baj, hátul megálltam, az egyik gyóntatószéktől nem messze. Nem álltam be a várakozók sorába, olyan hosszú volt. Gondoltam, esélyem sincs, előbb kellett volna elvégezni már a gyónást, nem aznap.

Aztán később történt valami…

Egy idő után elfogytak az emberek a gyóntatószék elől. Az ajtó nyitva maradt félig, a villany égett bent, de senki nem volt bent és senki nem ment be. Vártam két – három percet, de senki. Én ott álltam a gyóntatószéktől nem messze, a félig tárt ajtó hívogatott. Pár percet hezitáltam, aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy: „most mire vársz?”.

Itt a lehetőség. Isten meghallgat mindig, de most az atya is meg tud. Ráadásul pünkösd van.

Kár lenne elszalasztani ezt a kivételes alkalmat.

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

Bementem. Az atya meghallgatott, mondott pár dolgot, majd megkönnyebbülve jöttem ki, és mentem áldozni. Volt egy hatalmas adag hála bennem.

A mise végén mindig oda szoktam menni a Mária-mellékoltárhoz. Itt imádkoztam mindig minden anyák anyjához, mikor a ma már lassan hatéves kislányommal még várandós voltam, és kértem, hogy segítsen meg minket. Ma már van, amikor kislányom is eljön velem misére ide, hogy együtt imádkozunk itt. De ez nem egy ilyen alkalom volt. Mindenesetre most is odamentem. Imádkoztam a várandósokért, hogy a lehető legjobban tudják megélni ezt az időszakot, és a méhüknek gyümölcséért. Egy tized rózsafüzért mondtam.

Aztán jöttem (volna) ki a templomból, de egy hölgy az utolsó sorban (már csak ő volt ott rajtam kívül egyedül), ahogy elhaladtam mellette, megszólított: „Kérem, hallgasson meg! Valakinek el kell mondanom a történetemet.” – mondta. Könny áztatta szemét, arcát. Nekem ez sokszor nem könnyű, elismerem, de akkor és ott az elhagyott Krisztust láttam benne. Odaültem mellé atemplom utolsó padjába. Már senki nem volt rajtunk kívül. Megkérdezte, nincs-e zsebkendőm. A táskám mélyére túrva találtam egy utolsó darabot. Odaadtam neki.

Megtörölte szemét és mesélni kezdett az életéről. Azt mondta, hogy tegnap kórházban volt, felírtak egy új gyógyszert neki, de nincs nála annyi pénz, csak fele, ha akarom, meg is mutatja – és vette elő a pénztárcáját, de mondtam, hogy hagyja…, tudja hol van ünnepnap ügyeletes gyógyszertár, a bankkártyáját elnyelte az automata, és erre a gyógyszerre mindenképp szüksége lenne. De nem kérte egy szóval sem konkrétan, hogy adjak neki pénzt vagy hogy egy kicsivel tudok-e segíteni? Mesélt a családjáról, az unokájáról, mutatott a mobiljában fényképeket róla, kiderült egyidős az én kisfiammal. Már egy jó ideje hallgattam, amikor bemutatkozott és kiderült, druszák vagyunk, ide szokott járni a Bosnyák térre misére. Kipótoltam neki, hogy meg tudja venni azt a gyógyszert. Azt mondta, te jó ég, akkor így most elég lesz rá?! Akkor cseréljünk elérhetőséget, mert mindenképp meg szeretné adni, vissza szeretné utalni. De én mondtam, hogy hagyja. Bárki bármikor kerülhet sajnos nehéz helyzetbe.

Kérdezte, hogy miért történik vele annyi rossz. Mondtam neki, hogy nem tudom, és nem is biztos, hogy ebben az életben megtudjuk, hogy mi miért van. Mesélt még a családjáról, az unokájáról, a lányáról, aki könyvet ír, és épp kiadót keres neki. Ó, mondom, én is írok, és én kapcsolatban vagyok pár kiadóval, bár könyvet még sosem, csak novellákat és cikkeket írtam eddig, így ajánlottam neki pár kiadót, hogy említse meg őket a lányának. Ami a szívemig hatolt, hogy azt mondta, hogy nagyon köszöni a pénzt, ő ezt mindenképp vissza fogja adni , de igazából neki most annál még többet segített, hogy valakinek elmondhatta a nehézségeit, valakivel beszélgethetett, aki meghallgatta. Ez most neki a pénznél is többet számított. Tudom magamról, ha nekem is nehézségeim vannak, szeretem kibeszélni, és még jobban szeretem, ha befogadó fülekre talál. Könnyít az ember lelkén. Most nem én mondtam, hogy az én szívemet mi nyomja, hanem engem küldött, hogy hallgassam meg.

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

Úgy jöttünk ki a templomból, hogy utánunk zárták be a Bosnyák téri templom óriási kapuját. A végén megölelt, sőt, mi több, a legnagyobb közösségi oldalon bejelöltük egymást, én még a buszmegállóból átküldtem neki az általam valamennyire ismert kiadók listáját, továbbítsa a lányának. Legalább egy, de lehet, hogy másfél órát beszélgettünk.

Hihetetlen érzés volt.

Már hazafelé tartottam, férjem hívott, hol vagyok, mert neki mennie kell. (Be volt osztva dolgozni. Olyan helyen dolgozik, ahol nem számítanak a munkaszüneti napok.) Elmeséltem neki a telefonon, hogy mi történt velem. Nem tudtam, mit fog szólni hozzá, de teljes mértékben megértette.

És itt még nincs vége…

Másnap, május 25-én, pünkösdhétfőn, munkaszüneti nap lévén a gyerekekkel egyedül voltam. Férjemet aznapra is beosztották. A 2,5 és az 5,5 évessel elmentem a reggeli kilences misére ezúttal az Újpalotai Salkaházi Sára Templomba, de még kora reggel felhívtam volt kollégiumi nevelőtanáromat, aki szintén a Fokoláre közösségbe tartozik, sőt, én általa ismerhettem meg a közösséget 18 évvel ezelőtt, hogy egyedül vagyok ma a gyerekekkel, nincs-e kedve eljönni hozzánk. Ráadásul a templom aljában Carlo Acutis kiállítás is van az általa összegyűjtött eucharisztikus csodákról és a róla szóló filmet is levetítik. Volt kollégiumi nevelőtanáromnak volt kedve eljönni. A gyerekeimmel a mise után kimentünk elé a buszmegállóba, kitörő örömmel fogadták; majd visszamentünk a kiállításra, de még tartott a film, így volt nevelőtanárom meghívott minket egy fagyira a közeli cukrászdába. Ott elmesélte, hogy kicsit magányosnak érezte magát reggel, és imádkozott, de nem akart senkinek szólni, mert ilyenkor biztos mindenki a családdal van. Nekem, ahogy ezt utólag elmeséltük egymásnak, ezzel egyidőben szintén eszembe jutott, hogy egyedül leszek a gyerekekkel, megkérdezem, hátha örülne neki, de lehet, van már programja. Nem baj, írok neki egy SMS-t, legfeljebb azt mondja, hogy nem jó. Akkor sincs semmi baj. De legalább megpróbáltam. Olyan hihetetlen volt, amikor ezt elmondtuk egymásnak, hogy meghallottuk egymás lelkének hangját.