Egy többgyermekes családban a legértékesebb tárgyak, például egy szép, egyedi bútor, egy szívünkhöz-nőtt hangszer, egy festmény, kedvenc étkészlet „öröklése” körül nem ritkán bonyodalmak keletkeznek. Félreértések, kisebb-nagyobb féltékenységek, neheztelések telepednek a szívekre.
Egy ilyen próbatétel érte el nemrég családunkat: a nagy-nagynénitől örökölt százéves pianínóra az egyik lányunk bejelentette igényét. Ehhez érdemes tudni, hogy mi szülők nem tudunk rajta játszani, ellenben gyermekeink ifjan tanultak több-kevesebb ideig zongorázni. A vágyát, hogy szeretné a hangszert, megosztotta testvéreivel. Egyikük mindjárt jelezte is, hogy ő szintén számított arra, hogy a hangszer előbb-utóbb az övé lesz.
Folytatódott a levelezés, a keresés, a különböző szempontok mérlegelése.
Egy pillanatban mindketten jelezték, hogy szabadok e vágytól – bizony nem könnyű szívvel, talán inkább félve a megoldhatatlan helyzettől.
Azután egyikőjük kimondta, hogy legyen a másiké: talán a másik tanult többet, s ott már a gyerekek is abban a korban vannak, hogy lassan elkezdhetik a zenetanulást.
Nekünk, szülőknek meg azon járt a fejünk, hogy mit és hogyan segíthetnénk. Marcsi felhívta hangszerkészítő barátunkat, tud-e ajánlani eladó hangszert, vagy tudja-e ajánlani a világhálón eladásra ajánlott hangszerek valamelyikét (elég nagy a kínálat, az árak az egészen szerénytől a meglehetősen magasig terjednek, a fényképekről az állag nem ítélhető meg könnyen, a hangzás meg végképp elérhetetlen). Válasza ez volt: látatlanban nem tud véleményt mondani egy hangszerről. Itt elakadni látszott a segítség lehetősége, mert nem tudtunk új hangszert venni, sem egyik helyről a másikra utaztatni barátunkat, hogy nézzen meg egy sereg pianínót.
A hangszer új helyére került, a család nagyon örült neki. Lányunk felüdült egy-egy tízpercnyi, negyedórai játéktól, s a három gyermek is oda-odaült a hangszerhez, különösen a kislány.
Néhány nap múlva, egy este kaptunk egy telefont. Egy baráti család jelezte, hogy lakásfelújítás kezdődik náluk másnap, s jó lenne elvinni a pianínójukat, mert az nagyon útban van, s nekik nincs tovább szükségük rá. Azt hittük, hogy álmodunk, de nem: ők is a zongorákkal foglalkozó barátunkhoz fordultak (aki náluk a hangszert már megismerte, hangolta), aki összeszőtte a szálakat (hogy mi nagyon keresünk egy ilyen hangszert), s a gyönyörű pianínó másnap új lakásba került, másik lányunkhoz – mindannyiunk nagy örömére.
A szeretet útjai csodálatosak és – amint a példa mutatja – járhatók. A véletlenek mögött mosolygó Teremtőt nem lehet nagylelkűségben felülmúlni.
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Családi albumból
Két történet, két karácsony. Ami közös bennük, hogy egyik sem pont úgy alakult, ahogy előre eltervezték. De aztán közbelépett a „természetfeletti” logika, a szeretet árama elindult, sikerült békében maradni, s így lettek az ünnep ...
Hiába a hasonló élethelyzet, a közös hit, az egykorú gyerekek: jóban lenni a szomszéddal így is kihívás. Amit azonban az ember elront, azt Isten megjavítja, ha hagyjuk. Jó kis sztori egy frissen épült társasház első évéből.
Bízom Istenben, akkor is, ha éppen nem látom a megoldást? Képes vagyok tovább szeretni, amikor éppen megbántottak? A saját fejem után megyek vagy hallgatok a bennem szóló Istenre? Beengedem Jézust, amikor kopogtat az ajtón? – Négy ...
