Közös étkezéssel az egységért

_{Jesse Garcia atya Texasból}

Sokak számára kényelmesebb névtelennek megmaradni egy ekkora plébánián, miközben néhányak között a saját szolgálataikon keresztül szorosabb kapcsolat alakul ki. Mégis azt gondolom, Isten többet kíván tőlünk! Azt hiszem, azt szeretné, hogy a plébánián mélyebb szinten éljük meg a kapcsolódást egymással. Különben a hit még egy plébánián belül is magánügy maradhat. Azok számára viszont, akik az egység és a közösségiség lelkiségét élik, célunk a hitet közösen, nagyon is nyilvánosan és nagyon is szándékosan megélni.

Sokak számára elég a mise rítusának összekötő ereje, ám ugyanúgy a dicsőítéshez tartozik, hogy Istennek adjuk az egész napunkat pillanatról pillanatra, a másikért áldozva magunkat. Lehet miséről misére élni, de a misével nem ér véget a dicsőítés! Az eucharisztia pedig – Jézus valós jelenlétén túl – szintén az egység szentsége az emberek között. De láthatóvá válik-e ez a megélt egység a plébánián?

A fokolár tapasztalatának az egyik ajándéka a mindenkivel megélt egység, amelyet rugalmasan átitat a szándékos törekvés, hogy találkozzunk és kapcsolódjunk egymáshoz. Én teljesen az egység lelkiségén szocializálódva 27 éven keresztül laikusként éltem fokolarinóként. Éreztem a hívást a papságra, így végül a Galveston-Houstoni egyházmegyében szenteltek pappá. Tíz éve, első szolgálóhelyemen elköteleződtem az iránt, hogy teljesítsem Isten kéréseit, bármiféle plébániára is küld azért, hogy érzékenyítsem a híveket a kapcsolatok, az egység és a közösség építésére.

Az előző helyemen, egy 2400 fős plébánián ismertem meg Barbarát és Balthasart, akik korábban egy 36000 tagot számláló plébániáról érkeztek. Elegük lett abból, hogy a misén szinte alig volt valaki, aki szeretett volna kapcsolatba lépni, megismerkedni a másikkal, és ezen szerettek volna változtatni. Ezért véletlenszerűen meghívták magukhoz a misére járókat egy vacsorára.

A meghívottak reakciója talán a minket körülvevő, individualizált társadalmunk tünete: azt kérdezték, miért?

„Hát, hogy megismerkedjünk!” – válaszolta a házaspár. Erre ismét csak azt kérdezték, miért? Az emberek gyanakodtak, meg voltak róla győződve, hogy valami hátsó szándék, valami „humbug” van a meghívás mögött… A vendégek döbbenetére azonban nem volt semmi mögöttes szándék. A vacsora célja mindössze annyi volt, hogy megismerjék egymást. Egy idő után már várták a következő alkalmat, és akkor kaptak újabb meghívást, ha valaki újat is hoztak magukkal. Nem számított, hogy az új vendég – egy barát, egy házastárs – nem volt katolikus, akkor öröm volt a sokféle ember számára, hogy összegyűltek, és ismerkedés közepette közösen elköltöttek egy vacsorát.

Barbara és Balthasar története megerősítették a már bennem is érlelődő ötletet: meghívni a plébániámra járó embereket, hogy vacsora közben megoszthassák egymással Isten jelenlétét az életükben. A házaspár lelkesen csatlakozott hozzám, hogy ez az ötlet megvalósulhasson!

Felmerül néhány akadály, a legfőbb fő elég gyakorlati: a paplak nem volt elég nagy, hogy egy csoportnyi embert vendégül tudjunk látni vacsorára. Végül sikerült pénzadományokból felújítani a paplakot – több falat lebontva, egy óriási kerekasztalt készíttetve már 16 embert le tudtam ültetni kényelmesen. Eközben Barbara és Balthasar a templom előtti sátorban várták a híveket, hogy föliratkozzanak a „Kenyértörés Jesse atyával” nevű programra. Hét egymást követő vasárnap 3000 ember iratkozott föl. Önkénteseket is toboroztak, hogy segítsenek a vendéglátásban, és fölvázoltak egy költséghatékony étkeztetési tervet. Elsőként három időpontot jelöltünk ki a „kenyértörő vacsoráknak”, majd a háromezer fő online jelentkezhetett valamelyik alkalomra.

2024. január 13-án volt az első vacsoránk. Sokan nem is tudták, hogy paplak is van a plébánia területén… Mások bevallották, hogy még sosem jártak paplakban. A vacsorán kijelentettem, hogy nemcsak azért fontos ez a meghívás, hogy én mint plébános megismerjem őket, hanem hogy ők is megismerkedjenek egymással – nem kérünk tőlük pénzt, sem önkéntes szolgálatot. Megáldottuk az ételt, és elindult a beszélgetés.

Mindenkinek volt egy megosztható története. A legtöbben ismeretlenként léptek a házba, és kifelé menet barátokként távoztak. Ez a tapasztalat azok számára volt a leggazdagítóbb, akik a vendéglátók szerepében önkénteskedtek, például fogadták a vendégeket, névtáblákat osztogattak, megterítettek, felszolgálták az italokat és leszedték az asztalt a vacsora után. Kilencvenen önkénteskedtek az estek házigazdáiként.

Végül mindig készítettem egy rövid videót a jelenlévők arcát és névtábláját bemutatva, majd lőttünk egy csoportos fotót is. Minden résztvevőnek elküldtem a videót és a csoportos fotót ímélben, hogy ne felejtsék el egymást, de nekem is segítség megjegyezni az embereket. Mosolygás és vidámság kíséri ezeket az estéket!

A több hónapja zajló vacsorákról az emberek a kapcsolódás új érzésével távoznak. Ez az eucharisztikus tapasztalat nemcsak Jézus jelenléte a szentségben, hanem az eucharisztia ténykedése: a köztünk lévő Jézus táplálása, ahogy az emmausi tanítványok is megélték ezt, amikor a vacsora közben felismerték Jézust a kenyértörésben. „Nemde lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32).

Mikor étkezés közben a jelenlévők megosztják a velük történteket, emlékeztetem őket, hogy amikor megosztjuk a minket ért szenvedéseket, akkor az eloszlik közöttünk, és így könnyebb hordozni. Amikor megosztjuk az örömünket, az viszont megsokszorozódik közöttünk!

Mindannyian szabadon beszélhetünk a hit útján szerzett felismeréseket, a korábbi ismerősök pedig meglepődve ismerik fel egymás életében a hasonlóságokat.

Minden történet különleges, rápillanthatunk arra, hogy Isten hogyan szeret minket, hogyan irányítja az életünket. Megegtapasztaljuk azt az egységet, amiről annyiszor szó esik a szentmisén. A vendégeim mindig nagy örömmel újságolják, ha találkoznak a „kenyértörő családtagokkal” a miséken. Látom, hogy ez a 25 000 fős plébánia és én magam is átalakulunk – étkezésről étkezésre.