Pillanatképek a hétköznapokból

Olvasási idő: 3 perc

Pakisztáni szomszéd

A társasházban, ahol élek, kicsit távolságtartóan, de jószándékkal fordulunk egymáshoz, amikor a lépcsőházban találkozunk. Lakik itt egy pakisztáni asszony is. Egy nap, amikor összefutottunk, megkérdezte, hogy tudnék-e napközben vigyázni pár órát a gyerekeire. Elmondtam, hogy napközben dolgozom, ezért nem tudok, de ajánlottam neki egy ismerősömet, megadtam a számát, hogy beszéljenek. Egy másik alkalommal pedig felhívott, hogy rosszul van. Kikérdeztem, hogy mi a baja, aztán vittem neki gyógyszert és kenyeret. Bár este volt, örültem ennek a hívásnak mert azt jelenti, hogy meg mer szólítani, hála Istennek. Máskor pedig megkérdezte, hogy nekem miért nincs családom, mivel foglalkozom, hogy élek. Akkor meséltem neki a plébániánkról, hogy vannak barátaim, szóval olyasmit, amivel a hitem is megismerhette egy kicsit és magyarázatot is adhattam arra, hogy mi számomra az élet értéke. Cserébe ő is elmondta, hogyan éli a ramadánt, a napi imákat. Kölcsönösen gazdagítottuk egymást.

H. V.

Füstölgő kuka

Munka után épp indultam hazafelé, amikor észrevettem, hogy a buszmegállóban füstöl egy kuka. Körülnéztem: „Biztos valaki majd eloltja! Jaj, de jó, épp jön is két fiú és az egyik elővesz egy flakon vizet!” – nyugodtam meg. De a fiú nem locsolni kezdte a kukát, hanem csak beledobta a vizesflakont. „Hiszen felgyulladhat” – szólítottam meg, de ő csak nevetett: „Annál jobb, legalább majd kifolyik belőle a víz!” Teljesen elhűltem a választól és akkor már tudtam, hogy ezzel a kukával nekem van dolgom. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem a szemközti moziba, és a ruhatárostól kértem vizet. Örömmel jött ki velem egy férfi, és csodálatosan eloltotta a „tüzet”. Beszédbe elegyedtünk és kiderült, hogy önkéntes tűzoltó. Büszkén mutatta az igazolványát, és további történeteket is mesélt arról, amikor segített a környéken, én pedig szeretettel hallgattam, megdicsértem és köszöntem. A történtek után a kollégái is kijöttek a mozi elé, egy kis ünnepi hangulat lengte körül őket. Én pedig vidáman indultam haza: milyen csodáknak lehetek részese, ha kicsit odafigyelek!

H. V.

A perec

Az ötéves unokánk olyan óvodába jár, ahol ún. vegyes csoportok vannak. Egy társukat, aki ősztől iskolába fog járni, tegnap búcsúztatták a csoport tagjai. Az óvó néni tésztát gyúrt, amit a gyerekek formáztak kicsi perecekké, mert társuknak az volt a jele. Egy-egy kisült perecet mindenki haza vihetett.

Tegnap én mentem kis unokánkért az óvodába, s együtt hoztuk el a kerek formává összeolvadt „perecet”. Otthon a nagypapa által hozott finomsággal – kakaós csigával – kezdte a két kisebb fiú, de első éhük csillapodása után az óvodás rájött, hogy a pereccel kellett volna kezdeni. Elővette, kistányérra tette, fogott egy kenőkést, és a darabolásba fogott. Négyen vannak testvérek, de könnyen adódott, hogy öt részre kellene osztani, mert apjukra is számítunk. Azt mondta: „Nem, hat részre kell vágni, mert te is itt vagy, Apó.” Az életlen késsel nehezen ment a felvágás, ezért ketten fogtuk meg a kés nyelét. Így se lett tökéletes a mű, kisebb és nagyobb darabok képződtek. A legkisebb után nyúltam, de ő a legnagyobbat nyomta a kezembe, mondván: „Hazaviszed, és akkor Nanónak is jut.”

Nagy öröm töltött el, mert megvalósulni láttam, hogy „az elvetett mag kicsírázik”, növekszik éjjel és nappal; no meg, hogy bennünk, emberekben mennyire ott él az együttműködés, a közösség megélésének vágya.

                                                Imre (az unokáknak: Apó)