Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!

A közösségünk a pandémia kezdetétől fogva nagy figyelmet fordított a kapcsolattartásra: mindig mindenkiről tudtuk, hogy van, különösen tekintettel az egyedül élő tagjainkra. Amikor az egyikük, egy egyébként igen aktív életet élő hölgy elesett, és eltörte a jobb karját, a férjemmel felajánlottuk, hogy jó szívvel látjuk őt az otthonunkban, amíg meggyógyul. Elfogadta a meghívásunkat. Amikor az év végi ünnepek közeledtével szigorítottak a járványügyi szabályokon, úgy tűnt, egyedül kell töltenie a karácsonyt és a szilvesztert. Hívtuk, hogy hosszabbítsa meg az ittlétét, és töltse velünk az ünnepeket. Ő ebben Jézus tanítását látta megvalósulni: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, velem teszitek”. És amikor, már gyógyult karral, hazament, azzal a tapasztalattal, hogy az evangéliumot életre válthatjuk, rögtön azt kereste, hogy hol és miben tud másoknak segíteni.

Constance, Kanada

Tizenkét éves voltam, amikor tönkrement a szüleim házassága – de még tíz évig egy fedél alatt éltünk: az egyik szobában anyukám és én, a másikban apukám. A lakás többi helyiségét közösen használtuk. A váláshoz vezető jelenetek miatt félénk és bizonytalan gyerek lettem. Anyukám parancsára vissza kellett adnom apukámnak még a hegedűt is, amin gyakoroltam.

Amikor már felnőttem, és a férjhez menés küszöbén álltam, szerettem volna bemutatni édesapámnak a vőlegényemet, de ő nem akart találkozni vele, aztán az esküvőnkre sem jött el, sőt, az időközben megszületett két kisunokájára sem volt kíváncsi. Mi viszont nem adtuk fel: hitünkből fakadt, hogy

a régi sérelmeket feledve továbbra is írtunk neki,

és kitartóan próbáltuk meghívni magunkhoz. Végre aztán elérkezett a nap, amikor eljött megismerni a vejét és az unokáit. Mivel érezte a szeretetünket, máskor is eljött látogatóba, egyre hosszabb időket töltött velünk, és még ajándékokat is hozott a gyerekeknek. Amikor pedig megtudta, hogy az egyikük hegedülni tanul, elhozta és odaadta neki „azt a bizonyos” hegedűt.

S., Magyarország

Tizennégy éves házasok vagyunk, mindketten keresztény családban nőttünk fel, és bár közös utunkon nem éltünk át nagy válságot, tisztában vagyunk a házasélet törékenységével. Számunkra a legnagyobb kihívás a gyerekek nevelése, ezen a téren van köztünk némi feszültség. Például, amikor büntetést érdemelnének, én elnézőbb volnék, mint Pavel, a férjem. Olykor – bár nem lenne rá okom – megvédem a gyerekeket. Ilyenkor arra gondolok, hogy a férjem is a javukat akarja, és próbálom tiszteletben tartani, hogy ő csak azt teszi, ami az apa kötelessége (egyébként sokszor rájövök, hogy neki van igaza). Amikor tehetetlen vagyok, imádkozom. Megpróbáljuk megvalósítani a Ferenc pápa által javasoltakat: használjuk a

„kérem, köszönöm, bocsáss meg”

alapszavakat, és betartjuk, hogy „a nap ne nyugodjék le a haragod felett”. A házasság megtanít arra, hogy a másikra hangolódjunk, és ne az egó(nk) legyen a középpontban. Bizonyított tény az is, hogy nagyon beválik a másik dicsérete, még egész kis apróságok esetében is. Pavel ebben nagy mester.

K.S., Csehország