Újjászületés

2015 eleje óta látogatok egy most 91 éves, özvegy koreai hölgyet a helyi idősek otthonában. „Kjú nénit” azelőtt ismertem meg, mielőtt az otthonba került. Még a szülőföldjén, Koreában olyan traumák érték, amelyek miatt többféle mentális betegsége alakult ki szegénynek az évek során.

Fiatalabb korában Kjú néni átélte a japán megszállást, majd a kommunista forradalmat. Amikor már Amerikában, Indiana államban élt Muncie városában, a családtagjai fogták magukat, és szó szerint kitették a nénit bőröndöstül a Szent Mária templomnál, ők pedig New Yorkba költöztek – nélküle. Így talált a járdaszegélyen síró idős asszonyra Isten egyik Önkéntese a fokolárból. Egy barátom fogadta be őt két hónapra, azután pedig a barátaink fogtak össze, hogy otthont találjanak neki.

Sok-sok évvel később a Páli Szent Vince Társaságot értesítették telefonon Kjú néniről, aki egy elhagyatott ingatlanban lakott. Nem volt ott sem víz, sem áram. Ezen a ponton egy másik barátom, Peggy vált Kjú néni törvényes gondnokává, és sikerült találnia neki lakást egy nyugdíjas lakóparkban. Azonban többször is figyelmeztetést kapott az üzemeltetőtől, hogy kiteszik onnan, mert Kjú néni a feltörő traumatikus emlékek hatására rendszeresen sikoltozott és kiabált a lakásában.

Kjú néni független volt. Ahogy egyre öregedett, egyre kevésbé volt hajlandó elhagyni a lakását, és a mozgáshiány újabb mentális problémákat okozott nála. Mivel már nem tudta magát ellátni, Peggy elhelyezte őt az idősek otthonában. Azóta kezdtem őt látogatni, hogy átköltözött.

Szegény asszony nem bizonyult könnyű esetnek. A személyzettel mérgelődött, megütötte a gondozókat, és káromkodott, mint egy kocsis. Peggy is évekig céltáblája volt ezeknek, magam is többször szemtanúja voltam, de Kjú néni engem sosem bántott. Az otthon hamarosan arra az álláspontra jutott, hogy az idős asszonynak egy pszichiátriai otthonban lenne a helye, de Peggy sikeresen ellenállt.

Azalatt a sok év alatt, amióta látogattam, Kjú néni csak egyetlen egyszer fogadott el oltáriszentséget egy paptól, máskor nem áldozott. Gyakran éppen csak tudomást vett rólam, amikor meglátogattam, és közben ugyanúgy folytatta az aktuális tevékenységét, mintha ott sem volnék. Én meg csak ültem mellette, és imádkoztam. Ennek ellenére mindig méltányolta a látogatásaimat.

Úgy hívott engem, hogy „Peggy magas barátnője”. Szerintem még mindig nem jegyezte meg a nevem… Néha arról beszélt, hogy vigyem el őt New Yorkba a családjához. De sosem hagyta el a szobáját magától, csak zuhanyzáskor, vagy ha mások rákötelezték.

Tavaly télen úgy tűnt, romlik az állapota. Sokat aludt és gyakran feküdt magzatpózban az ágyon. De tavasszal nagyon meglepett, amikor azt mondta, szeretne szentáldozáshoz járulni, és azóta is rendszeresen áldozik.

Attól fogva egy új ember lett.

Most már a folyosón ülve szoktam rátalálni – egy másik néni társaságában, akivel jó barátnők lettek. Üldögélnek összekapaszkodva. Amikor csak jövök hozzá, megragadja a kezem, és egyenesen a szemembe néz. Azt hiszem, Jézus jelen van azokban a pillanatokban.

Kjú néni újabban az étkezőben eszik, és részt vesz az ottani programokon. Először fordult elő, hogy kiültek Peggyvel a szabadba. Saját erőből hajtja magát a kerekesszékben. A többi lakó szeretettel és tárt karokkal fogadja őt. Együtt üldögél egy csapat idős hölggyel, akik fogják a kezét és támogatják. Az ő hatásukra olyan dolgokat is kipróbált, amiket még korábban sosem csinált. Megváltozott az öltözködése is. Azelőtt „szürke” göncöket hordott, most a ruhái színesek, ragyogók. Már sohasem dühös. Békét talált, és általában véve boldognak tűnik. A valódi önmagává vált, olyan személlyé, akit szeretnek, és aki szeretetet ad.