Leckék a szeretetről és alázatról

Olvasási idő: 2 perc

„Magasztalja lelkem az Urat!” (Lk 1,46) Mateo Dulay egy 17 éves gen 3, aki Kaliforniában él, és Szalézi Szent Ferenc imája a kedvence.

Mély alázatot kíván tőlünk, ha az Urat akarjuk magasztalni, vagyis Isten bőségét szeretnénk az élet minden területén láthatóvá tenni. Az ehavi életige kapcsán feltűnt számomra, hogy Mária nem azt mondja, hogy lelke „megtestesíti” az Urat. Nem csupán azzal ünnepli Isten szeretetét, hogy saját életét formálja Általa, hanem azzal is, hogy továbbadja Őt másoknak. Erős gondolat ez, mert Mária felismeri, hogy Isten szeretete annyira fenséges és csodálatos, hogy szükségszerűen túl kell nőnie Márián. Az alázatos hozzáállása engem is ösztönöz, mert lényegében azt jelenti, hogy ahhoz, hogy Isten kegyelme növekedjen, először a saját nagyságunkról kell megfeledkeznünk.

Az Istenfélelem különösen sokat jelent számomra, mert rendkívül könnyen helyezem önmagamat, az elektronikus eszközeimet, a tanulmányaimat vagy a hobbijaimat Istennél előbbre. Nagy kihívás számomra, hogy következetesen jelenítsem meg Isten szeretetét a kapcsolataimban és a mindennapi életemben; néha szinte lehetetlennek tűnik. Sokszor észre sem veszem, és órákig telefonozok, ahelyett, hogy a testvéreimmel játszanék. Máskor annyira kimerít az iskolai munka, hogy el se tudom képzelni, hogy segítsek a szüleimnek vagy a barátaimnak. Előfordul, hogy annyira lefoglalnak a videójátékok, hogy inkább egyedül, bezárkózva töltöm a szabadidőmet. Fiatalként állandó nyomást érzek amiatt, hogy miként találhatnék egyensúlyt az élet aggodalmai és örömei között úgy, hogy közben ne önmagamat helyezzem előtérbe, szemben a felebarátom; és még alapvetőbb értelemben Isten szeretetével.

Miután elgondolkodtam az előttem tornyosuló nehézségeken, feltettem magamnak a kérdést: Melyik pillanatokban osztom meg másokkal Isten szeretetét? Hogyan tudok továbbra is csodálattal és ámulattal tekinteni Isten szeretetére, ahelyett hogy a világ szórakozásai és gondjai vonnák el a figyelmemet?

Úgy tapasztaltam, hogy ezek a gondolatok még a legapróbb döntéseimben is megmutatkoznak.

Például az egyik barátom színjátszó körbe jár. Az egyik hétvégén, amikor előadása volt, én eredetileg egy másik ismerőssel akartam beülni valahova enni. Végül azonban úgy döntöttünk, hogy elmegyünk megnézni a közös barátunk előadását, és támogatjuk a jelenlétünkkel. Nagyon szép tapasztalatot éltünk meg! A barátunk boldogan mosolygott, amikor meglátott minket, és az előadás után szinte sugárzott az örömtől.

Bármilyen egyszerűnek is tűnt a választás, hogy önmagam helyett a barátomat helyeztem előtérbe, jól tükrözi azokat a döntéseket, amelyekre úgy érzem, Mária szavai bátorítanak: vagyis hogy engedjem, hogy Isten szeretete járja át életem minden területét, még a legegyszerűbb cselekedeteimet is.

Lelki értelemben ezt különösen a kiengesztelődés szentségében tapasztalom meg. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor a gyónás után ne hatódtam volna meg teljesen, vagy ne sírtam volna el magamat, felismerve, hogy bármennyire megtörtem, és bármennyit vétkezem is, Isten mindig úgy vár vissza, mint egy édesapa vagy édesanya, kitárt, szerető karokkal.

Most már azt is el tudom képzelni, hogy a barátaim hasonlóan érezhetnek, amikor megbocsátok nekik, ha megbántanak. Úgy tudom magasztalni Istent, és felnagyítani az Ő szeretetét a saját életemben, hogy megbocsátok felebarátomnak. A megbocsátáshoz alázatra van szükség, mert fel kell ismerni, hogy Isten szeretete erősebb a saját haragomnál.