Most szeress, most bocsáss meg!

A kölcsönös szeretet már gyermekkorom óta családunk életformája – amióta szüleimmel a Fokoláre Mozgalom találkozóira járunk. A lelkiségre jellemző egység és szeretet megismerése hatalmas ajándék volt az egész család számára.

Néhány sorban felelevenítek pár történést, amiket a háború alatt éltünk át. Előtte hétköznapinak mondható életünk volt: szépen éltünk a szüleimmel és a két nővéremmel.

A háború kitörésével azonban minden megváltozott. Állandó veszélyben voltunk, mindenfelől süvítő golyók és aknavető gránátok kereszttüzébe kerültünk. Emlékszem, hogy amikor meghallottuk a lövéseket, gyorsan a belső szobába vagy a fürdőszobába futottunk, és a földre feküdtünk vagy a lépcső alá bújtunk. Arra is emlékszem, hogy anyukám rózsafüzérrel a kezében imádkozott, amíg tartottak a lövések.

Másnap mindig kitették a templom falára az elhunytak gyászjelentését. Amikor a templomba mentünk, szorongva olvastuk ezeket a lapokat, amelyeken szeretteink nevei is szerepeltek. Együtt imádkoztunk, így osztoztunk közösségünk szenvedésében.

Templomba járni önmagában is veszélyes volt, mert a terroristák mindig azokat a helyeket vették célba, ahol sok ember tartózkodott. Emlékszem, hogy egyszer a szentmise a végéhez közeledett, és éppen áldoztunk. Nem kapcsoltuk fel a lámpákat, hogy ne keltsünk feltűnést. Csak gyertyák és zseblámpák világítottak.

Hirtelen kintről rakéták hangja hallatszott. Tudtuk, hogy ha egy jön, több is követni fogja. Megijedtünk, mert a találatok nagyon közelről hallatszottak. Aztán minden figyelmeztetés nélkül egy aknavető csapódott be a templom mennyezetén. A repeszek betörték az összes ablakot és az egyik csillárt.

Az aknavető a padlóba csapódott, pontosan oda, ahol néhány másodperccel korábban magunkhoz vettük a szentostyát.

Mindenki sikoltozott és futni kezdett. A pap felszólított minket, hogy ne rohanjunk ki, hanem kövessük őt egy biztonságos kijáratig. A segítségével sikerült rejtett ajtókon át kijutnunk. A terroristák mindaddig folytatták az aknavetős bombázást, amíg egészen körbevették a várost. Azok voltak a legrosszabb napok.

Esténként hazajöttünk, és mindennek ellenére hálát adtunk Istennek a napért! Másnap, amikor elindultunk otthonról az iskolába, egyetemre vagy munkába, úgy búcsúztunk el egymástól, mintha ez lenne az utolsó közös pillanatunk, mert bármikor Isten előtt találhattuk magunkat.

^{A cikk szerzője (jobbra) a családjával}

Így tanultunk meg a jelen pillanatban élni és szeretni: készen állva bármire, és a lehető legteljesebben megélve minden napot. A legteljesebb mértékben akartam megélni mindent: ma szeretni, nem holnap, és most megbocsátani, nem később. Nem tudtam haragot tartani a szívemben.

A fegyveres bandák és terroristák körülvették az egész várost, megakadályozták, hogy vízhez, áramhoz és élelmiszerhez jussunk… Egyféleképpen lehetett élelmet szerezni, egy veszélyes útvonalon: mesterlövészek célpontja volt, aki arra járt.

Amikor az ember a túlélésért küzd, képes “szörnyeteggé” válni, bármit megtenni azért, hogy ne éhezzen, hogy ellássa a gyermekeit. Egyszer egy teherautó hajtott be a körzetünkbe nagy, piros paradicsomokkal megrakodva.

Mind megrohantuk az autót, mert gyümölcsöt vagy zöldséget nagyon ritkán lehetett kapni.

Néhány fegyveres a levegőbe lőtt, hogy elijesszék az embereket, és megszerezzék a paradicsomot. Átfurakodtam a tömegen, és végül két óra küzdelem után sikerült megszereznem egy körülbelül tízkilónyi paradicsomot tartalmazó dobozt. Nagyon örültem a szerzeményemnek.

Azonban amikor hazafelé mentem, és megláttam, hogy néznek engem az emberek, azt éreztem, nem tarthatom meg mindet magamnak. Adtam belőle egy-egy zacskóval a rokonaimnak és szomszédaimnak. Ez egy egyszerű szeretet-tett volt, de hihetetlen módon reagáltak rá: szeretve érezték magukat, és később ők is adtak olyan dolgokat, amiket sikerült gyűjteniük. Úgy éreztük, hogy nem vagyunk egyedül ezekben a mindennapi nehézségekben.

Aztán eljött az a pillanat, amikor sokan elhagyták Szíriát. Az emberek összepakolták a fontos holmikat, hogy végleg elmeneküljenek. A mozgalomban a Gen 3 (tinédzser) fiúkkal voltam, és minden egyes találkozón kevesebben voltunk.

Az egyik fokolarinó (a Fokoláre Mozgalom Istennek szentelt világi tagja, szerk.) gyakran ellátogatott hozzánk, hogy együtt reggelizzünk és beszélgessünk. Olyan szoros kapcsolat alakult ki vele, mintha a családunk tagja lett volna. Amikor meglátogatott minket, a napunk jobban telt, és azt vettük észre, hogy csodák történnek.

Egyik ilyen napon például a békefenntartó biztonsági erők visszatértek a város számos pontjára. Egy másik alkalommal jó híreket kaptunk. Megint máskor a nővéremet felvették az orvosi egyetemre… Órákig tudtunk beszélgetni, mindenről megfelejtkezve.

Egyszer robbanóanyagot találtak az üzlet közelében, ahol apám dolgozott. A tűzszerészek megpróbálták hatástalanítani a bombákat, de nem jártak sikerrel. Minden felrobbant, beleértve az üzletünket is. De hála Istennek, apám nem volt ott!

Fokolarinó barátunk segített megtapasztalni Isten szeretetét. A túlélésünk egyik legnagyobb záloga az a tény volt, hogy a fokolár központ nyitva maradt a háború alatt is – annak ellenére, hogy a fokolarinók nem szíriaiak voltak. Reményt kaptunk, hogy továbbra is szeressünk, és folytassuk az életünket. Így a nővéreim és én is tovább tudtunk tanulni, és én tavaly le is diplomáztam. Szeretnék mindig nyitott szemmel járni és készen állni arra, hogy a szeretetet, amit kaptam, megosszam mindenkivel, akivel találkozom.