Anya, nagymama, tudós – beszélgetés Klaudy Kinga professzorral

Olvasási idő: 11 perc

Az idei nőnap óta tervezgettem, hogy interjút készítek Klaudy Kinga professzorral, az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Tanszék alapítójával, a magyar fordítástudomány legismertebb kutatójával. Mivel én magam is az általa vezetett doktori iskolába jártam, szerencsém volt egy kicsit közelebbről megismerni őt, kíváncsi voltam, hogyan tudta élete során összeegyeztetni ezt a kimagasló tudományos karriert a magánéletével.

Klaudy Kinga a mai napig aktív, konferenciákra jár, doktori disszertációk konzulense, folyóiratokat szerkeszt, így végül írásban válaszolt kérdéseimre.

Te alapítottad a Fordító- és Tolmácsképző Tanszéket – korábban csoportot, a doktori programot, egyáltalán a magyar fordítástudományt. A tavalyi kerek születésnapod alkalmából rengetegen felköszöntöttek konferenciákkal, tanulmánykötetekkel, beszédekkel. Minden lehetséges tudományos elismerést elértél, professzorként mentél nyugdíjba – papíron – mert a mai napig aktív vagy, legutóbb is egy doktori védésen találkoztunk, két folyóiratot – egy magyart és egy nemzetközi, angol nyelvűt – szerkesztesz továbbra is. Ha ezt így leírva olvassa valaki, azt gondolhatná, hogy igazi kékharisnya vagy: az életedben csak a tudomány van jelen és semmi más. Holott azt mondtad, tegnap koncerten voltál két unokáddal.

Hogyan látod önmagad? Hogyan viszonyul benned egymáshoz a családi és a szakmai élet? Hány arca van Klaudy Kinga professzor asszonynak?

Én mindig minden szerepnek meg akartam felelni. Gyerekkoromban, a Kékgolyó utcában az ötvenes években természetes volt, hogy a lehetőleg kitűnő bizonyítvány mellett mindenben segítsünk otthon, például minden szombaton az egész lakást az öcsémmel takarítottuk, a parketta fényesítésétől kezdve a rengeteg apró dísztárgy portörlésééig. Közben állandóan szólt a rádió és Beethovent, Schumannt, Schubertet hallgattunk. Mikor pedig a nagymama lakását takarítottuk, akkor állandóan operarészletek szóltak a rádióból. Lemezjátszónk nem volt, de operabérletünk volt.

Mikor férjhez mentem és gyermekeim születtek, akkor a főzés rendszerességét vagy a változatos asztalterítést, a fiaim szép ruhákba való öltöztetését természetes kötelességemnek tekintettem.

Ezt mind az anyukámtól tanultam. És amellett szerettem volna sokra vinni a tudományban is, mert rájöttem a fordítás tanulmányozásának egy olyan új megközelítésére, amit szerettem volna minél szélesebb körben elismertetni.

Most, hogy már női Nobel-díjasa is van az országnak, úgy tűnhet, nem kérdés, hogy a nők is futhatnak be komoly szakmai karriert és a tudomány területén is alkothatnak jelentőset. Belülről azonban lehet, hogy nem volt ilyen egyértelmű ez. Milyen tapasztalataid voltak, vannak e téren?

Nekem nagy szerencsém volt ezen a téren, mert mikor az ELTE Bölcsészkar elvégzése után nyelvtanárként bekerültem abba a félig nyelvtanár, félig nyelvész társaságba, amely a TIT Budapesti Nyelviskolája és az akkori Marx Károly Egyetem Nyelvi Intézete körül kialakult, azonnal befogadtak és kaptam feladatokat. Valóban, a nagy nevek mind férfiak voltak: Papp Ferenc, Szépe György, Dezső László, Hegedűs József, Ferenczy Gyula, de én úgy emlékszem, egyenrangúként kezeltek, illetve tehetséges fiatal kezdőként tekintettek rám, aki megérdemli a segítséget. Még teljesen ismeretlen nagyságoktól is kaptam támogatást. Egy nyíregyházi TIT Országos konferencián tartott előadásom után, mikor először beszéltem arról, hogy a fordításokban nem a hibákat kell keresni, hanem a fordított szöveget kutatási tárgyként kell kezelni, Juhász János, az ELTE Német Tanszékének félelmetes professzora, aki nem is ismert, felállt, és azt mondta, hogy ezért az előadásért érdemes volt Nyíregyházára lejönni. Milyen jó, hogy vezettem az előadásaim jegyzékét, most meg tudtam nézni, hogy ez 1978-ban történt.

Ma már megkérdőjelezhetetlen a tekintélyed az akadémiai közegben, de fiatalon volt, hogy úgy érezted, csak a nőt látják benned és nem vesznek komolyan mint kutatót?

Ezt sosem éreztem, mert amikor 1973-ban bekerültem a Fordító- és Tolmácsképző Csoportba, minden fordításról szóló előadásom és publikációm mögött ott volt, hogy amiről beszélek, azt tényleg művelem: fordítok is, tanítom is a fordítást és kutatom is. És mindenkinél jobban ismertem a szakirodalmat, mert én célszerűen olvastam az akkor még nemzetközileg is friss fordítástudományi műveket, melyekkel mások csak esetlegesen és véletlenszerűen találkoztak, mikor arról volt szó, hogy milyen szerepet játszik a fordítás az idegen nyelvek oktatásában.

A tavalyi születésnapi konferencián elmesélted, hogyan lettél fordításkutató, és elmesélted a férjeddel, Bart István műfordítóval való találkozásotok történetét is. Ez egy nagyon jópofa sztori és igen gyorsan vezetett házassághoz. Elmesélnéd ezt nekünk? Bemutatnád pár szóval a családod?

Igen, ezt a történetet már valóban sokszor elmeséltem. Életem nagy napja volt 1973. szeptember 21-e, mert délelőtt volt az új munkahelyemnek, az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Csoportjának évnyitója, és délután volt az esküvőm Bart István műfordítóval. Mindkét esemény egy életre szóló elkötelezettséget jelentett. Bart Istvánt úgy ismertem meg, hogy 1973-ban egész nyáron az új fordítóképző intézmény előkészítésével foglalkoztunk, és olyan óraadó tanárokat kerestünk, akiknek van fordítási gyakorlata. Nekem ajánlották, hogy kérdezzem meg Bart Istvánt, a tehetséges fiatal műfordítót, tanítana-e nálunk angol-magyar fordítástechnikát. Ő akkor az Európa Kiadónál dolgozott és a ház földszintjén lévő Szófia étteremben találkoztunk. Én megkérdeztem, hogy lenne-e kedve nálunk tanítani, és ő mindjárt azt felelte, hogy nem. Fordítani szeret, de tanítani nem. Viszont akkor már feladtuk a rendelést, és valamiről kellett beszélgetni. Ez a beszélgetés 1973. augusztus 15-én zajlott, és olyan jól sikerült, hogy szeptemberben össze is házasodtunk. Két fiunk született: 1976-ban Bart Dániel, 1977-ben Bart István, Dani angol szakot végzett, István jogot tanult, és klímaszakértő lett. Mindkettőnél három unokám van: Réka, Sára, Lea, Samu, Jákob és Bori.

^{Klaudy Kinga és Bart István Shanghajban, egy nemzetközi fordítástudományi konferencián}

Mit jelentett a házasságotokban, hogy szakmai téren is együtt tudtatok dolgozni, közös műveitek is jelentek meg?

Nagyon sokat jelentett. Tőle tanultam meg fordításokat szerkeszteni. Bart Istvánnak akkor már az Európa Kiadónak köszönhetően nagy fordítói és szerkesztői gyakorlata volt. Én orosz‒magyar fordítástechnikát tanítottam, és amikor hazavittem a hallgatói fordításokat, leült mellém és mondatról mondatra végig vettük, hogy mit kell javítani a magyar szövegben. Én az ő javításait próbáltam nyelvészetileg megmagyarázni és rendszerbe foglalni. Ő vezetett be az Európa Kiadóba, ahol megismerkedtem a magyar fordítási normával, amit ott mindenki követett, de sehol nem volt leírva. Részben kaptam fordítói megbízásokat, részben pedig hazavihettem a kiadóból a lektorált fordításokat, és kijegyzeteltem javításokat. Ekkor kezdett kialakulni bennem az indoeurópai magyar átváltási műveletek rendszere, bár akkor még nem használtam ezt a kifejezést. Első közös könyvünk A fordítás tudománya 1980-ban jelent meg először, majd 1986-ban másodszor. Ez a szöveggyűjtemény a fordítástudomány klasszikusainak szövegeit tartalmazta magyar fordításban. Utána írtunk két fordítástechnikai tankönyvet az Angol fordítóiskolát (1996) és az EU-fordítóiskolát (2003). Közösen válogattuk a szövegeket, ő készítette a mintafordítást, én magyaráztam nyelvészetileg az ő műveleteit. Mivel igyekeztünk nem gyorsan avuló szövegeket válogatni, ezek a könyvek több kiadást értek meg, és ma is használhatók.

A gyakorlatban hogyan tudtál egyensúlyozni a családi és a szakmai feladatok között? Volt segítséged? Az otthoni feladatokat hogyan osztottátok be?

Ennek az a titka, hogy csodálatos anyukám volt. Nagyon szerencsés volt fiaim születésének időzítése is, mert ő akkor ment nyugdíjba, amikor a várva várt unokák megszülettek. Ő akkor 55 éves fiatal nagymama volt, aki alig várta, hogy foglalkozhasson az unokákkal. Mikor a fiúk iskolába kezdtek járni, minden reggel jött, és minden nap főzött ebédet nekik. Ha esti programunk volt, nem kellett bébiszittert keresni. Nyáron is elutazhattunk akármikor, mindkét nagymama szívesen vállalta az unokák nyaraltatását. A férjem pedig szerencsére nagyon szeretett vásárolni, tehát ezt a részét a házi munkáknak ő vállalta.

Az előadásaid alkalmával, amikor megjelent műfordításokból vett példákkal illusztráltad a fordítási jelenségeket, gyakran ezek férjed munkáiból származtak, de mindig szigorúan Bart Istvánként emlegetted, semmivel se másképp, mint a többi műfordítót, akit megemlítettél. Én sokáig nem is tudtam, hogy a férjed. Tudatos volt ez a távolságtartó beszédmód? Fontosnak tartottad, hogy téged ne valakinek a feleségeként tartsanak számon? Vagy nem akartál elfogultnak tűnni?

A példáimat sokszor a hallgatók példatárából veszem, és mivel Bart István rengeteget fordított ‒ Walter Scottól Hemingwayen keresztül Jonathan Franzénig ‒ gyakran kaptam példákat az ő fordításaiból is. Mikor az előadásaimban ezeket felhasználtam, furcsa lett volna úgy hivatkozni rájuk, hogy „amint ezt a férjem fordította…” De ettől függetlenül szeretném leírni az ő zseniális fordítói kompetenciáját, amiről tudom, hogy teljesen reménytelen feladat. Nemcsak az övét, általában a műfordítókét. Nyelvészeti eszközökkel ebből csak nagyon keveset lehet megragadni, de törekedni kell rá.

A hátralévő időmben azzal szeretnék foglalkozni, hogy kitágítsam a műfordítások nyelvészeti megközelítésének lehetőségeit.

A nyelvészeti megközelítés most nem nagyon divatos a fordítástudományban, azzal vádolják, hogy a nyelvészek egyszerű kódváltásnak tekintik a fordítást, pedig ez már körülbelül 50 éve nem igaz. A jövőben még mélyebben és célszerűbben akarom tanulmányozni Bart István fordításait, ahhoz hasonlóan, ahogy nemrég a fordításspecifikus explicitációról szóló tanulmányomban tettem. Ő sajnos 2019-ben elhunyt, de számomra még mindig olyan mintha a szomszéd szobában ülne a gépe mellett, és fordítana, ahogy egész életében tette.

^{Vigóban, konferencia után}

Aktív anya korodban előfordult, hogy a családod neheztelt, amiért túl sok idődet és figyelmedet köti le a munka?

Mikor tanszékvezető voltam, akkor minden nyáron problémát jelentett, hogy júniusban nem tudok elszabadulni a tanszékről, mert akkor vannak az egyetemen a záróvizsgák és a felvételik. Sokszor még július első hetében sem tudtam elkezdeni a nyaralást, pedig ő akkor már szeretett volna a tengerparton lenni. Ilyenkor mondta szemrehányásként, hogy nem a Fordító- és Tolmácsképzőt vette feleségül. De a tudományos életemet teljes mértékben támogatta. Ha nem tudtam pénzt szerezni a külföldi konferenciákra, ő fedezte a költségeimet, és többször el is kísért, bár semmit nem unt jobban, mint a fordításról szóló nyelvészeti előadásokat. Általában nem ült be az előadásokra, de egyszer Vigóban meghallgatott. Mikor elégedetten kijöttem a szerintem sikeres előadás után, azzal fogadott, hogy „hát ezt nem lehet csinálni az emberekkel”. Szerencsére a közönség nem így gondolta. Kaptam azért elismerést is tőle: egyszer a Pécsi Egyetemen tartottam előadást az ottani doktori programban, és előadás közben hívott fel, én meg véletlenül nem kapcsoltam ki a telefont, így egy ideig bele tudott hallgatni az előadásomba. Otthon elismerte, hogy magával ragadta a lelkesedésem.

^{A szigligeti alkotóházban a család az 1980-as években}

A gyerekeid, unokáid hogyan fogadják, hogy a nagyi a mai napig dolgozik, konferenciákon ad elő?

A fiaim tisztelnek, szerintem örülnek, hogy még mindig változatos életet élek. Az unokák még nem tudják, mit jelent az, amivel foglalkozom. Amikor a két fiúunokám kicsi volt, a hét végét mindig nálunk töltötték, akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz. Számomra is nagy öröm volt este énekelni és mesélni nekik, de arról sohasem meséltem, hogy mivel foglalkozom, mert úgysem értették volna meg. Lehet, hogy kellett volna. Most is minden vasárnap jön egyik vagy másik család ebédelni, ha mesélek az egyetemről, látom, hogy nagyon messze van tőlük ez a téma. Bár Samu unokám most lett elsőéves egyetemista, talán most már kezd valami elképzelése lenni arról, hogy mit jelent egyetemi oktatónak lenni.

Aki ismer, annyit azért könnyen megtud rólad, hogy nagyon szereted a zenét. Mit jelent számodra a zenehallgatás?

Már ötödik elemista koromban elkezdtem a nagymamámmal operába járni. A Városmajor utcai általános iskolában az énektanárnőnél lehetett operajegyet venni, és nagyon olcsó volt. A Bánk bánt és a Pillangókisasszonyt láttam először, és beleszerettem az operába. Gimnazista koromban, a Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumban, nagy Mario Lanza rajongók voltunk az egyik osztálytársammal, és akkor vele jártam rendszeresen operába. Még mindig megvannak a kis vékony zöld füzetek az akkori magyar nyelvű szövegkönyvekkel. A gyerekek születéskor egy kis szünet állt be, de amint lehetett vittem a fiúkat operába, de ők nem tudták megszeretni. Az unokákkal is próbálkoztam, szintén kevés sikerrel. Most a volt tanítványaimmal járok operába vagy hangversenyre szinte minden hétvégén. Ennyi év zenehallgatás után minden zenei esemény rengeteg emléket ébreszt, talán a legjobban úgy tudnám jellemezni, hogy felemelő érzés ott lenni az Opera vagy a Zeneakadémia gyönyörű nézőterén, és részesülni valamiben, ami nem mindennapi élmény.

^{Egykori tanítványával, Károly Krisztina nyelvésszel az Operában}

Amikor magyar szakos voltam az ezredforduló előtti években, a 200 fős évfolyam 90%-a lány volt, a tanári kar 90%-a férfi. Ami azt jelenti, hogy a magyar szakos fiúk nagy arányban maradtak az egyetemen tanítani, a lányok számára ez valahogy sokkal nehezebb volt. Mára talán változott a helyzet, nem függetlenül az egyetemi karrier súlyos alulfizetettségétől. Mi a tapasztalatod, ambicionálják a női hallgatók ma a tudományos karriert és ha igen, azonos lehetőségük van azon sikereket elérni, mint a férfiaknak?

Igen, egyre kevesebb a férfitanár az egyetemen, mert egyetemi tanári fizetésből, ami a régi magyar filmeken gellérthegyi lakással, szakácsnővel és szobalánnyal járt, ma egy férfi szinte nem tudja eltartani a családját. A doktori hallgatók között már alig van fiú, tehát a lányok esélyei egyre nőnek, de nem is érdemtelenebbek a fiúknál.

A tudományos gondolkodásra, a rendszeres kutatásra a nők éppen úgy képesek, néha azonban a családi körülményeik miatt kénytelenek elhagyni a tudományos pályát.

Érdekes, hogy Samu unokámnak a földrajz szakon még csupa férfitanára van, lehet, hogy a bölcsészettudományokat inkább jellemezi a nők előretörése.

^{Férfiak és nők aránya a XXII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus megnyitóján 2012-ben}

Mit tanácsolnál annak a fiatal lánynak, aki szeretne tudományos karriert, de fél, hogy ahhoz fel kell áldoznia a családalapításról szőtt vágyait, vagy hogy csak túl férfias határozottsággal lehet eredményt elérni?

Aki egyetemen dolgozik, annak kötelező a tudományos fokozat megszerzése, tehát kénytelen kutatómunkát is végezni, ha meg akarja tartani az állását. A PhD fokozat megszerzése legalább öt év intenzív tudományos munkát igényel. Nemcsak a szemináriumokra kell készülni, hanem konferenciákra járni, tanulmányokat írni, és intenzíven részt venni annak a tudományterületnek az életében, amelyben meg akarja védeni a disszertációját. Ez családi támogatás nélkül nem megy. Nekem szerencsém volt, hogy mindezt megkaptam.