Logopédia online? Lehetséges!

Az előző tanévben váratlan volt mindenki számára a helyzet, hogy távoktatásra kell átállni. Ezúttal egy logopédus osztja meg velünk az élményeit: nemcsak a digitális eszközök használatát kellett megtanulnia, az online kapcsolattartás is ismeretlen terep volt – gyerekekkel, szülőkkel, diákokkal, kollégákkal. Milyen megoldásokat súgott a Szentlélek?

logopedia-online-lehetseges

Mikor bejelentették, hogy nem lehet iskolába járni, el kellett döntenünk, hogy fizetés nélküli szabadságot veszünk ki, a karantén feloldása után akár egész nyáron dolgozunk, vagy kitaláljuk, hogyan lehet online logopédiát tanítani és gyakorolni. Mindannyian úgy döntöttünk, hogy nekiveselkedünk a távoktatásnak, bár ilyen tartalmú oktatásban/felkészítésben egyikünk sem részesült. A szülőkkel és a kollégákkal is merőben újszerű kapcsolatot kellett kialakítanunk, hiszen itthonról dolgoztunk. Megint más volt az eljárásom a különböző egyetemi órák megtartása esetében. Előre bocsátom, hogy nincsen okostelefonom (sajnos, úgy tűnik, nem menekülhetek már túl sokáig…), és eddig csak párszor skype-oltam, soha nem „társalogtam”, chat-eltem a facebook segítségével vagy a messengeren, hogy a többi lehetőséget most ne is soroljam, amiknek a nevét sem tudtam március közepéig. Az első két hét gyakorlatilag 0-24-ben arról szólt, hogy állandó idegfeszültségben voltam/voltunk amiatt, hogy egyáltalán sikerül-e, sikerülhet-e ez a fajta munka.

 

A munkahelyemen pár fiatal kolléga számos remek ötlettel segítette a távoktatási rendszer elindítását, és néhány alkalmazás elemi használatára is megtanított bennünket (ezt is online, természetesen). Az ismerős logopédusokkal folyamatosan kapcsolatban álltunk az egész országban, a facebook segítségével gyorsan csoportok alakultak a felhasználható logopédiai anyagok közzétételére. Sokan felszabadították a szerzői jogokat, és egész könyveket lehetett megosztani, kinyomtatni, küldözgetni stb. A saját logopédus munkatársaim közül pedig jelentkezett a három legifjabb, hogy mindenkinek segít, aki elakad valamelyik lépésnél. Ráadásul egyikük fantasztikus ötletbörzét tartott a kiegészítő játékok kitalálása és megosztása terén. Számos ebből állandósulni fog a módszertani eszköztárunkban – ebben biztos vagyok a többiek visszajelzései alapján. Közben az egyetemen el kellett kezdenem az online órákat, bár a hallgatók egy része még föl sem ocsúdott abból, hogy bezárt az intézmény. Itt is sok telefon és egyéb egyeztetés eredményeként sikerült megoldanunk az eddig elképzelhetetlent.

 

 

A beszédindítás terápiára addig hozzám járók, majd a később fölvételre jelentkezők (nem- vagy alig beszélő, halló, ép értelmű 2-3,5 évesek) szüleit megkértem, hogy vegyék föl a telefonjukkal (apukák, nagyobb gyermekek, nagymamák segítségével), ahogyan gyakorolják a gyermekeikkel, amiket föladtam tanulni (e-mail-ben vagy más módon elküldtem nekik). Pl. mondókákat, versikéket, térden lovagoltatósokat, közös játékokat, tárgy- kép- és könyvnézegetést, megnevezésüket, egyeztetést, hangutánzást stb. Ezeket a fölvételeket azután elküldték nekem egy külön erre a célra létrehozott elektronikus felületre. Amikor megnéztem és elemeztem a látottakat, akkor – a gyermekek délutáni alvási idejében – az anyukákkal skype-oltam vagy chat-eltem, esetleg telefonon beszéltem mindarról, amit láttam, és amit szeretnék a jövőben látni.

Folyamatos biztatást, feszültségoldást igényeltek, rendkívül támaszigényesnek bizonyultak még a korábban leghatározottabbnak tűnő szülők is.

Mégis, számtalan módszertani fogást sikerült megértetnem és megtanítanom „távvezérléssel”. Rengeteget fejlődtek a gyermekek, és a szülők egyaránt! Azt is sikerült így megtartanunk, hogy nem ültettük a képernyő elé a kicsiket (még csak az kéne!), és a telefonokat sem ők „kezelték”, csak akkor nézhették, ha a sikeres „produkcióikat” figyelték rajta. Igaz, néhány szülő csak az esti elaltatás után tudott velem „találkozni”, és ez többször is éjszakába nyúlóra sikeredett. De olyan bensőséges beszélgetések voltak ezek…

 

A nagyobbakkal (az artikulációs zavarral küzdők, a rekedtek és az olvasási nehézséggel bajlódók) természetesen, más módon tanultunk és gyakoroltunk: velem együtt a képernyő előtt ültek a szüleikkel, és úgy gyakoroltunk, szimultán. Itt a rengeteg kiegészítő feladat rendszeres küldése volt a fő kihívás, mert a szórakoztató gyakorlóanyag segítette a szárazabbak, komolyabbak elvégzését a heti órák között. Összességében sokkal több időt töltöttünk mindannyian a számítógép (okostelefon) előtt, mint amennyit a tantermekben szoktunk a gyermekekkel való órák során. Ehhez jött azután az újabb anyagok kiválasztása, letöltése, aktualizálása, küldése, magyarázattal való ellátása, és a visszakapottak elemzése, minősítése stb.

 

 

A kollégáimat nem csupán az országban dolgozó számtalan logopédus ismerősömtől kapott szakmai anyagok folyamatos megosztásával segítettem, hanem azzal is, hogy bevezettem valamit: amikor

minden hétfőn kb. két órácskát (bizonyos alkalmazás segítségével) „együtt” voltunk a képernyőn, szépen sorban elmondattam velük, milyen örömök és milyen kihívások/kudarcok érték az előző hét távoktatása során.

Többen mondták, hogy a túlélés záloga volt, hogy számíthatott arra, hogy mi biztosan meghallgatjuk őt. (Mikor az intézményvezetőnk tudomására jutott ez az eljárás, bevezette az egész intézmény minden dolgozójánál.) Bizony, Chiara Lubich karizmája rendkívül sok kész receptet ad nekünk, ezt is innen tanultam. Nemhogy szétesett volna a csapatunk, hanem sokkal összetartóbbakká váltunk, rengeteg „keresztszál” alakult, kisebb csoportokban is chat-eltek a kollégáim. Azt is alig vártuk, hogy személyesen is találkozzunk. Tényleg olyan volt, mint amikor a messzi távolban élő családtagokkal óhajtjuk a valódi együttlétet. Nagy ünnepet rendeztünk az első igazi team-en!

 

Az egyetemisták számára meg berendeztem a nappalimban a logopédia termemet (kicsi túlzással), úgy, hogy hazahoztam számtalan fejlesztő játékomat, a tárgyaimat, szakkönyveket stb., így „élőben” tanítottam őket. Két számítógép párhuzamosan működött az órákon, mert az óra power point-ján kívül más szakmai szövegeket és képeket is kellett bemutatnom. Az volt a módszerem, hogy a kezemben lévő névsorukból véletlenszerűen kiválasztottam valakit, és neki kellett válaszolnia, vagy éppen átvenni a szülő vagy a gyermek szerepét. Nagyon élvezték, és mindig mindenki figyelt, hiszen nem tudhatta, kit mikor szólítok meg. Irtó „pörgős” órák voltak.

Évek óta úgy dolgozom az egyetemeken, hogy minden egyes óra után névre szóló, úgynevezett Reakció kártyát töltenek ki a hallgatók.

Ebből pontosan tudom, hogy ki hogy érezte magát azon az adott órán, mi volt számára a legfontosabb, amit tanult, illetve, hogy mi nem volt egészen világos vagy tűnt fölöslegesnek. Ez nagymértékben segít a következő alkalomra való még pontosabb előkészületemben, és – ami mostanában egyre erősebb igény a hallgatók felől – személyesen tudok reagálni az ő fölvetéseikre. Élvezet volt olvasni a távoktatás során kitöltött Reakció kártyákat, mert arról tanúskodtak, hogy igazán mellérendelő viszonyban érezték magukat. A félév végi vizsgáik igen jól sikerültek mindkét csoportomnak, pedig elég rövid idő állt a rendelkezésükre a megoldásra.

 

 

Amikor a tanév zárása közeledik, mint intézményvezető-helyettes, minden kollégának elküldöm a statisztikai és egyéb kimutatások kitöltendő űrlapjait. Bizonyos dolgok állandóak, míg mások évente változ(hat)nak. Már az ellenőrzés és összesítés vége felé közeledtem (névsorban haladtam), amikor rájöttem, hogy nem találok egy dokumentumot, amelyet az egyik logopédustól kellett (volna) megkapnom. Fölhívtam telefonon, és kérdeztem, hogy hol van ez a táblázat. Olyan reakciót váltott ki belőle ez a kérdés, hogy a telefont el kellett tartanom a fülemtől (magán kívül ordított több percig), de annyit kihámoztam az egészből, hogy egy korábbi küldeménye mellékleteként már elküldte nekem. Szerettem volna megtudni, hogy kb. mikori e-mailt keressek, mire ismét kiabálni kezdett. Elköszöntem tőle, és pár percig magamba roskadva ültem: Vajon, mit gondol a főnökével való kapcsolatról ez az ember? Abban biztos voltam, hogy valami más baja lehet, mert bármikor egyetlen kattintással ismét elküldheti nekem ezt a – már elkészített, tehát meglévő – anyagot.

Jézushoz fordultam segítségért. Nagyon meglepődtem, amikor a Szentlélek segítségével azt javasolta, hogy amennyiben más kollégától sem találok valami dokumentumot, sokkal finomabban próbáljam megtudni, hol lehet.

Megfogadtam a tanácsát, és bámulatos tapasztalatra tettem szert. Még négy kollégámnak hiányzott hasonló kimutatása (tizenhatan dolgozunk logopédusok). Sorban felhívtam mindegyiket, és nagyon finoman érdeklődtem, hogy mi újság ezzel és ezzel a statisztikai jelentésével. Egyikük sem készítette el! Sűrűn bocsánatot kértek és nagy ’mea culpa’-zások kíséretében pár órán belül mindet megkaptam, simán össze is tudtam állítani a teljes beszámolónkat. Hálát adtam Istennek ezért a tapasztalatért. El is határoztam, hogy amint elmúlik a nyári szünet, megköszönöm ennek a heves reakciójú kollégámnak, hogy segített a többiekkel való szép megoldásban. De persze, csak nagyon finoman.

 

 

Végezetül a nyári pihenésről: Balatonnál nyaraltam Apukámmal, amikor az egyik nap olvasva az aktuális életige magyarázatot („Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem…”), föltettem magamnak a kérdést: most mi lehet az Atya akarata? Olyan semmitmondó, lassú folyású napjaink voltak, hosszú időn keresztül semmi „program”…

Egyszerre csak rájöttem, hogy EZ az Isten akarata. A pihenés, relaxálás, lassulás. Nagy örömmel fogtam egy újabb könyv elolvasásába, és lelkesen csináltam a „nyugton levést”.

A legszebb az volt, hogy pár – közelben lakó – rokonunkat, ismerősünket meglátogattuk a három hét alatt. Mivel sehová nem kellett sietnünk (nem csak átutazóban ugrottunk be hozzájuk, mint eddig mindig), egy-egy családra akár egy teljes napot szántunk.

 

Egy pár nappal a hazaérkezésünk után olvasgattam a beérkező e-maileket (279 darab várt), köztük egy olyat, ami közeli ismerőseim komoly nehézségeiről szólt. Föltettem a kérdést, mivel járulhatnék hozzá az ő terheik könnyítéséhez? Rápillantottam az órára, és azonnal beugrott, hogy ha MOST azonnal befejezem a számítógéppel kapcsolatos dolgokat, el tudok menni szentmisére, hogy kérjem a kegyelmeket számukra (ezt meg is írtam neki). Felpattantam, és nem késtem el, sőt, további emberek jutottak eszembe, akikről tudom, hogy megerősítő kegyelmekre van szükségük. Értük is imádkoztam.

 

 

Fotó: Ryan McGuire/pixabay (nyitókép), Aline Dassel, secondfromthesun0, Lalmch és Barbara Iandolo /pixabay

Legújabb könyveink: