Nagymamám elmenetelének kegyelmei

Nagymamám tavaly májusban volt 98 éves. Nyár folyamán kezdett egyre jobban leépülni. Édesanyámmal mindent megtettünk érte, ápoltuk odaadóan. Tudtuk, hogy közel a búcsú, és én féltem az utolsó napoktól, óráktól, mert addig nem láttam még senkit meghalni.

nagymamam-elmenetelenek-kegyelmei

Mami nem a mi családunkkal lakott, a saját házában szeretett élni, amit még a nagypapámmal építettek. Amikor a betegsége rosszabbodott, édesanyám nála aludt, hogy éjszaka is segíthessen, ha szükség van rá. Én az egyéb teendőket intéztem: ha kellett, orvost hívtam, vitamininjekciót adtam be, elláttam őt gyógyszerekkel, főztem, a sebeit kötöztem.

 

 

 

 

Állapotán magam is láttam, és a néhány segítő emberrel is, akiket küldött a Jóisten, egyetértettünk abban, hogy Mami már nem sokáig lesz velünk.
Nagyon féltem, hogy hogy is lesz ez, mivel nem láttam még senkit meghalni.

De egyszer imádságban kaptam azt a választ az Úrtól, hogy bárhogy is lesz, az Úr kegyelme akkor is, ott is velem lesz, és nem kell félnem.

Le kellett magam győzni, hogy meg merjem kérdezni ismerőseimet: mit kell akkor csinálni, amikor valaki meghal? Megtudtam, hogy először orvost kell hívni, azután pedig, ha ő megállapította a halál beálltát, akkor hívjuk a halottszállítókat.
Sokszor a szívemben volt az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha mami este vagy éjszaka hal meg? Hogy fogunk virrasztani? Bármi is lesz, Isten nem fog magamra hagyni.
Ki öltözteti fel a halottat? Mit kell ráadni? Én úgy gondoltam, hogy a legszebb ruháját, amit a legjobban szeretett. Anyukám azt mondta, hogy fekete ruhát. De miért? Megkérdeztem a lelki nővéremet, ő is azt mondta, hogy szép ruhába kell öltöztetni. Mondtam édesanyámnak, hogy előre gondolkozni kell azon, hogy Mamira milyen ruhát adjunk, mert akkor, a fájdalmas helyzetben nem döntésképes az ember.

 

Utolsó óráiban Mamival voltam. Az utolsó hónapokban nappal is sokat aludt, pedig előtte soha – szerette jól kihasználni a napot. Aznap nem aludt, csodálkoztam is rajta. Imádkoztam mellette a rózsafüzért, ő pedig a botját egyik kezéből huncutul a másikba tette, ami már szinte viccesnek is hatott. Megkérdeztem: – Mami, minek az a bot? Ő azt mondta: – Miért, nem lehet…?
Nagymamám egész életében hitet gyakorló, templomba járó ember volt, és nagyon szerette a Szűzanyát. Az ágya felett a Fájdalmas Szűzanya képe volt, és a Fájdalmas Szűzanya ünnepén, szeptember 15-én adta vissza Teremtőjének a lelkét.

 

Édesanyám aznap este hazament rövid időre, de Mami megvárta, amíg visszajött. A halál nem egy pillanat volt, ahogy én gondoltam, hanem legalább fél óra telt el, amíg teljesen elment. Egyáltalán nem volt félelmetes, inkább békés, kegyelemteli. Mamival imádkoztuk napokon keresztül az irgalmasság rózsafüzért, édesanyámmal átmenete pillanataiban is ezt imádkoztuk.

Az ügyeletes orvosok még az esti órákban megérkeztek a halál beálltát megerősíteni, sőt, egyikük még segített is Mamit a legszebb ruhájába öltöztetni.

A ruhái csak úgy kínálták magukat a szekrényben.

 

Az orvosok után a halottszállítók is megérkeztek, ők jó ismerősök, és méltóságteljesen érkeztek, megadták halottunknak a legnagyobb tiszteletet, öltönyben, ünnepi cipőben voltak. Hívtak és írtak a barátaink, rokonaink, velünk voltak akkor este, lélekben és imával.

 

Nem szeretjük a feltűnést: kis faluban lakunk, és bennem volt az az aggodalom is, hogy mivel messze van a temető, végig kell menni a falun a halottszállítót kísérni. Az Úristen ezt is megoldotta, a halottszállító autóval ment édesanyám, én pedig biciklivel kísértem a lassan haladó autót, és közben nem találkoztam senkivel. Csak a buszban várakozó buszsofőr látott, aki lélekben szintén velünk volt.
Hálás vagyok a Jóistennek a nagymamám életéért, és ha lehet ilyet mondani, a békés haláláért is! Mennyit imádkozunk őszinte és nyitott szívvel a jó halál kegyelméért – ez valóban kegyelem volt!

Fotó: családi albumból, freepik

Legújabb könyveink: