Váratlan helyzetek

Olvasási idő: 5 perc

Ismerősökkel karácsony óta terveztünk egy találkozót. Amikor már nagy nehezen végre kitűztük a mindenkinek megfelelő időpontot, a kisfiam belázasodott. A másik családban is beteg lett a kisgyerek, férjemet ledöntötték a lábáról a megfázásos tünetek, kislányom pedig a fülét fájlalta, és elkezdett köhögni. Aztán a találkozó előtti estére én is rosszul lettem. Így, bár nagyon készültem rá, nekem is le kellett mondanom. Mérges voltam. És bár nem értettem miért, de úgy éreztem, ez most a Jóisten akarata.

Egy héttel később egy másik ismerősöm meghirdetett két jegyet a bábszínházba. Írt is, hogy érdekel-e engem ez a nagyobbik gyermekemmel. Először nemet mondtam, majd férjemet kérdeztem, nem akar-e ő elmenni erre a kislányunkkal. Inkább menjek vele én, ő addig itthon marad a másfél éves kisfiunkkal. Meglepődtem, de örültem, hiszen mióta megszületett a kicsi, a naggyal olyan kevés időt tudok kettesben tölteni. Jó lehetőség egy anya–lánya programra. Megvettem a jegyeket, és izgatottan vártuk a másnapot. Aztán kislányunk éjszaka többször hányt, majd a láza is felszökött. Nem volt kérdés, hogy betegen nem megyünk, szegénykém ő is megértette… Reggel írtam más ismerős anyukáknak, hogy szívesen átadom áron alul a jegyeket, de akkor már késő volt. Belül ordítottam magamban, hogy ezt most miért?! Múlt héten az elmaradt találkozó, most meg ez. És akkor ugyan még március utolsó hétvégéjét írtuk, de megnyitottam az áprilisi életigét.

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

„Isten folyamatosan munkálkodik az életünkben, és »új dolgokat« tesz. Ha ezt nem vesszük észre, vagy nem értjük az értelmét és a horderejét, az azért lehet, mert még csak sarjadnak, vagy azért, mert nem vagyunk készek felismerni, amit Isten munkál. Elvonják a figyelmünket az események, a lelkünket szorongató ezernyi gond, a zavaró gondolatok, és talán meg sem állunk egy kicsit, hogy megfigyeljük ezeket a hajtásokat, amelyek az Ő jelenlétének bizonyítékai. Ő soha nem hagyott el minket, folyamatosan teremti és újrateremti életünket” – ahogy ezt elolvastam, akkor és ott könnyebben el tudtam fogadni Isten akaratát.

Másnap keresett egy beteg ismerősöm. A férje pár hónapja, a kutyája pár nappal azelőtt ment el. Amikor korábban találkoztunk, kérdeztem, hogy van, és szóljon, ha valamiben tudunk segíteni. Most írt, hogy hívjam fel. Gondoltam magamban, én így, hogy beteg a kislányom, férjem egész nap dolgozik (hajnaltól késő estig) nem valószínű, hogy tudok neki segíteni. Szabadkozva felhívtam, hogy ne haragudjon, de így most nem fog menni. Aztán kiderült, hogy nem olyan dolog miatt keres, hogy menjek el boltba vagy ilyesmi, hanem kérdezte, hogy mi szoktunk ugye templomba járni. Mondtam, igen. Mert, hogy lenne egy nagy kérése: tudok-e neki szenteltvizet szerezni. Hát, mondom, fogalmam sincs, azt se tudom, hogy lehet-e ilyet, de írok az atyának, vagy amikor férjem szabadnapos, és itthon tud lenni a gyerekekkel, elmegyek az esti misére és megkérdezem. Két nap múlva sikerült.

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

Kéthetente szoktam találkozni egy lelki segítővel. Utána be szoktam ülni pár perce egy közeli kávézóba egy sütire és egy kávéra. Mindig nagyon várom ezt a kis én-időt. A hét elején írt, hogy beteg lett. Nekem ez egyben azt is jelentette, hogy akkor az a belvárosi kávézóban töltött pár perc én-idő is ugrik. Pedig úgy terveztem, hogy ott, akkor írom meg ezt a cikket, ahogy az előző kettő nagyrészét is.

Frusztrált a dolog. Aztán úgy adódott, hogy helyette átmentem a helyi könyvtárba a kislányommal, aki nagyon szeret oda járni. Megbeszéltük, hogy ő addig könyveket nézeget, amíg anya egy picit ír. Megértette. Amikor már szinte teljesen belemerültem az írásba, egyszer csak megállt mellettem mosolyogva egy hölgy. Felpillantottam. Nyújtott felém egy digitális órát, és kérdezte, hogy megpróbálnám-e beállítani. Nem láttam még ilyet, de valamiért nem tudtam nemet mondani. Szerintem húsz perc is eltelt, amíg sikerült, ő meg addig közben mellettem olvasott. Egyszer átfutott az agyamon, hogy én meg ezalatt akár írhatnék is, aztán eszembe jutott a kislányom egy meséje, amiben az van, hogy „a jó szív nem azt adja, amit adni akar, hanem amire igazán szükség van”. Éreztem, hogy erre most nagyobb szükség van, mint arra, hogy én most tíz sorral többet írjak. A hölgy elmesélte, hogy mióta meghalt a férje, neki ezek a digitális dolgok nehezen mennek, és még hosszan elbeszélgettünk. Közben elérkezett a könyvtári záróra, de semmi rossz érzés nem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy nem tudtam teljesíteni a kitűzött feladatom. A nénivel együtt örültem.

Másnap reggel szerettem volna elmenni a gyerekeimmel a templomi baba-mama klubba. A nagyobbik nagyon várta is. De sajnos a kicsi éjszaka belázasodott, így nem lehetett. Reggel tomboltam magamban, hogy nem igaz, hogy még ez is! Aztán újra eszembe jutott az áprilisi életige:

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

Olykor még mindig nehezen tudom elfogadni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt előre kigondoltam. Bő egy hónapja ezt érzem, hogy Isten állandóan olyan helyzeteket helyez elém, hogy „igenis fogadd el, hogy nem csak a te akaratod van, és amihez úgy ragaszkodtál, tanuld meg elengedni”. Férjem is azt mondja, hogy még nehezebbé teszem magamnak, ha nem fogadom el, amin épp ott, akkor nem lehet változtatni. És bár tudom, hogy igaza van, ezzel azért küzdök rendesen.

És itt még mindig nem volt vége a váratlan helyzeteknek.

Két cirkuszjegyünk volt április utolsó szombatjára. Férjem a kislányunkkal délelőtt egy városligeti programra ment, és egy félreértés miatt már nem volt ideje visszajönni értem autóval. Én pedig már BKV-val sem értem volna oda a kezdési időpontra, de nálam voltak a jegyek, és épp a buszon voltam. (A kisebbik gyermekre anyósom vigyázott.) Végül férjem kitalálta, hogy fotózzam le a QR-kódokat, és küldjem el. Így ők ketten sikeresen be tudtak jutni, a kislányunknak pedig életre szóló élmény volt, először láthatott cirkuszi előadást!

Én felhívtam a volt kollégiumi nevelőtanáromat, hogy beülünk-e egy kávéra a Café Francescóba (úgyse voltam még ott), mert kicsit zaklatott a lelkem. Csak később lett volna jó neki, így végül nem ott, hanem nála beszélgettünk. De amikor a hozzá vezető buszon a Blaha Lujza téren bemondták, hogy a busz rendezvény miatt csak eddig közlekedik, már meg sem lepődtem. Nem bosszankodtam, csak mosolyogtam magamban. Végül órákon keresztül beszélgettünk. Sőt, még az ismerősömnek is küldött szentelt vizet, amiért ő nagyon hálás volt. Nevettünk is, könnyeztünk is. Meg is beszéltük, hogy ennek így kellett történnie. Honnan tudta vajon, hogy pont egy napja mondta az ismerős hölgy, hogy szeretne még? Hiszen most nem is említettem. Valahonnan mégis…