Mathilda, aki férje gyilkosának is megbocsátott

Ez egy hosszú történet, Mathilda Rubanga, egy hetvenes éveiben járó, botra támaszkodó, törékeny, mégis vasakaratú hölgyé. A történet gyökereit Uganda drámai eseményei közt kereshetjük, Idi Amin Dada diktátor mészárlásának idejében, akinek a lelkiismeretét (a túlvilágon) körülbelül egymillió ember halála terheli. Az ugandai főváros, Kampala közelében fekvő Namugongo-ban, a Mártír Szentélyt körülvevő bódék egyikében találkoztam Mathildával, aki elbűvölt szelídségével és erejével. Férje egy olyan politikus volt, aki szembeszegült az elnök-diktátorral, pedig az állami közigazgatásban dolgozott, a Honvédelmi Minisztérium főtitkáraként.

Idi Amin Dada, azon felül, hogy gátlástalanul vérszomjas volt, hitét tekintve muzulmán, és nem nézte jó szemmel a keresztényeket, főleg azokat, akik sokat tettek a közjóért, mint Mathilda férje is.

1972. szeptember 22-e volt, amikor néhány barátjával és ismerősével – köztük egy miniszterrel – együtt a biztonsági erők kelepcéjébe esett, mivel a diktátor elleni összeesküvőknek tartották őket. Épp autóban ültek, amikor két másik autó elállta az útjukat. Mathilda vezetett. Így emlékszik vissza a történtekre: „Se előre, se hátra. A férjem felé fordultak, és utasították, hogy szálljon ki az autóból, és szálljon be az ő autójuk csomagtartójába. Erővel kényszerítették, hogy engedelmeskedjen. Mivel azonban túl magas volt, és nem fért el a csomagtérben, egyszerűen eltörték a lábát. Azokban a nehéz pillanatokban a férjem pisztolyát kerestem a kesztyűtartóban, de nem találtam. Próbáltam reagálni, de megütöttek, megbotoztak. Az egyik szememre majdnem megvakultam. Még a kocsijukat is megpróbáltam követni, de behajtottak egy laktanya területére, és én a kapun kívül rekedtem. Mit tegyek?” Mathilda nem vesztette el a lélekjelenlétét, olyannyira nem, hogy sikerült személyesen is beszélnie a diktátorral, mivel egymáshoz közel laktak. „De nem méltatott különösebb figyelemre, annak ellenére, hogy minden szükséges adatot megadtam neki az ügy megoldása érdekében. Aztán később valaki elmondta nekem, hogy a férjemet megölték, és a holtteste a manambei tömegsírban van, Ginger erdejében, Kampalától keletre. Fizettem azért, hogy valaki kutasson a halottak között, de a férjem holttestét már nem találták meg.”

Ráadásul Mathildának azt is el kellett viselnie, hogy a férje családja kiközösíti: azzal vádolták, hogy „eladta” a férjét a rezsimnek. Így nincstelenül, az utcán találta magát, négy gyermekkel. „A Jézus Szent Szívének Combiniánus Misszionáriusai valamelyest segítettek rajtam, amíg nem találkoztam a fokolarinákkal a templomban, ahol gyakran kerestem menedéket. Így találtam szállást: egy garázst Mbuia-ban.” De ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások. Élete következő tragédiája az volt, amikor legnagyobb gyermeke meghalt egy betegségben.

Később találkozott egy francia jótevővel, aki elhívta, hogy a cégénél dolgozzon, mivel Mathilda jól beszélt idegen nyelveket, és könyvelői képesítése is volt. Ez a jótevő egy pilóta volt, később az Uganda Airlines egy repülőjét vezetve halt meg, pont ő, aki valamit tenni szeretett volna Idi Amin Dada ugandai diktatúrájának árváiért. Így viszont Mathildára és családjára hagyott egy házat, ahol békésen élhetett a gyerekekkel. „De nem bírtam ölbe tett kézzel ülni, vagy mindössze egy irodában dolgozni – meséli tovább Mathilda –, így arra törekedtem, hogy legalább néhány árvának segítsek, akiket ennek az emberszerető franciának az egyesülete gondozott. Sokan közülük AIDS-esek voltak, mert itt Ugandában a lakosságnak körülbelül 7%-a HIV-pozitív. Én magam is elkaptam a vírust, nem tudom hogyan és mikor, nyilván miközben valamelyiküket ápoltam. De nem panaszkodom, rengeteget kaptam az élettől, Isten szeret engem, mindig szeretett engem. Neki köszönhetően megismertem egy nőt, Chiara Lubich-ot, aki megtanította nekem a jézusi megbocsátást. Megbocsátottam annak, aki megölte a férjemet. Minden, ami velem történik, áldás.”