Egyedül kevés vagyok: együtt meg tudjuk csinálni!

Belefáradtunk, beleszürkültünk a járvánnyal terhelt hétköznapokba. A hírek, a statisztikák sokszor elkeserítenek. De tudjuk, hogy a mi gondunk, a mi panaszunk semmi ahhoz képest, amit a betegek, a hozzátartozóik, az orvosok, az ápolók és még sokan a hátteret biztosítók megélnek. Két város, két egyházközség, közös iskolázódás a Plébániai Mozgalomban (PM), a Szentlélek által ihletett kezdeményezés. Erről olvashatunk a ceglédi és gödöllői testvérek beszámolóiban.

Cegléd:
A PM-iskola legutolsó alkalmán elhangzottakat gyümölcsözővé tette közösségünkben a Szentlélek. Sajnos nem tudtam végig részt venni, ezért volt bennem némi hiányérzet, de a következő igekörön Péter atya beszélt még nekünk a lelki és anyagi vagyonközösségről.
Másnap, miközben az interneten átfutottam a híreket, megakadt a szemem azon, hogy adományokat gyűjtenek kórházaknak. Eszembe jutott, hogy itt Cegléden is megtehetnénk ugyanezt: köszönjük meg a helyi kórház COVID-osztályain dolgozó orvosoknak és ápolóknak áldozatos munkájukat, különösen így húsvét előtt. Először arra gondoltam, hogy a Családközösség levelezőlistáján írom meg, de ekkor egy nagyon határozott gondolat fogalmazódott meg bennem, amiről tudtam, hogy a Szentlélektől jön: az egész egyházközséget be kell vonnunk ebbe az ajándékozásba.
Pénteken korán keltem, hogy minél hamarabb megbeszélhessem Péter atyával, aki helyeselte az ötletet. Vasárnap hirdettük meg az egyházközségnek a gyűjtést, szerdán este már el tudtuk vinni a kórház négy osztályának az összegyűlt csomagokat.

Többen részt vettek ebben a munkában: volt, aki a meghirdetésben, volt, aki a gyűjtésben, csomagolásban, volt, aki a szállításban, átadásban segített.

Péter atya köszönőképeslapokat készített, és igés kártyákat is tettünk a dobozokba. Végül négy doboz ajándék és több zsugor ásványvíz gyűlt össze. (Húsvét után még két dobozt tudtunk vinni: egyet a mentőállomásra, egyet ismét a kórházba.)

A kórházi dolgozók és a mentősök is nagyon örültek a „különleges helyről” érkezett adományoknak. Azt mondták, hogy ezek tartják bennük az életet ezekben a nehéz napokban. A mentős ismerősünk úgy örült a doboznak, mint egy kisgyermek. A csomagok átadása mellett nagyon fontos volt az is, hogy tudtunk egy-két emberrel beszélgetni is. Elmondták a nehézségeket, az aznapi eseteket, tragédiákat, de a beszélgetés vége a remény volt: megyünk haza a családhoz. Megkérdeztem az egyiküket, hogy nem fél-e. Azt felelte, hogy nem, hisz abban, hogy Isten megvédi.
Amikor olvastam a gödöllőiek beszámolóját a PM-iskolás levelezőlistán, és kiderült, hogy a ceglédi online miséről vették az ötletet, eszembe jutott a péntek reggeli beszélgetésünk Péter atyával. Akkor még egy kicsit aggódtam, hogy hogy jut el az emberekhez az információ, ő viszont megnyugtatott: eljut ahhoz, akihez kell. Így is történt. A Szentlélek volt jelen ebben a munkában, a javak megosztásában.

(E. Simon Szilvia)

Gödöllő:
A Nagyhét hétfőjén találkoztunk néhányan, persze Zoomon. Fölmerült, hogy mit tehetnénk. Egyenként nem sokat tehetünk, de együtt, egységben születhet valami szép. Hallottunk a ceglédi gyűjtésről, ahol a kórházba készültek ajándékot vinni. Ebben a városban nincs kórház, de azt láttuk, hogy a háziorvosok és az oltópontokon dolgozók nagyon fáradtak, és úgy tudtuk, hogy még a húsvéti ünnepek alatt is oltani fognak. A különböző ötletekből végül kialakult egy terv: köszönetként, bátorításként az egyházközségünk közössége nevében ajándékcsomagokat készítünk és juttatunk el nekik. Azonnal jöttek a vállalások: valaki beszerzi a gyümölcsöt és a dobozokat, mások bevásárolnak, egyikünk felajánlja az igés lapjait, más megírja őket, megint más szervezi a csomagolást és a kiszállításokat. A követhetőség kedvéért készült egy táblázat a vállalható feladatokkal: ez szinte azonnal megtelt. Janó atya is nagy örömmel fogadta az ötletet, és biztosította az anyagi részét. Elindult a munka. Mindenki lelkesen kapcsolódott be.

Végre-végre együtt tettünk valamit, nagyon vágytunk erre az „együtt”-élményre.

Szerdán estére már készen is voltak a csomagok, nagycsütörtökön pedig minden érintett megkapta! Három nap…

(Szilasi Józsefné, Kati)

Csütörtökön, az átadás napján pedig érkeztek sorban az örömteli levelek a közös levlistára. A „kézbesítők” leírták, és közösbe tették a tapasztalataikat. Ezeket csokorba gyűjtöttük és közreadjuk:
Átadtam az ajándékot az egyetemi oltóponton. Úgy meghatódott az asszisztensnő, hogy sírt. És én is majdnem, vagyis igen. Mondtam neki, hogy sokan imádkoznak értük… Nagyon-nagyon köszönte. Azt mondta, hogy be van aranyozva a napjuk. Isten áldását kérte mindannyiunkra. Én legalább olyan nagy ajándéknak éltem meg, mint akinek átadtam.

A fenti átadásnál csak az asszisztensnő volt jelen. Kicsit később viszont megtudtuk, hogy a doktornőt is mennyire meghatotta az ajándék. Íme, az erről szóló beszámoló:
Szeretném megosztani szívet melengető tapasztalatomat. Ma késő délután hívott a körzeti orvosunk, hogy húsvétvasárnap kaphatunk oltást a feleségemmel. Az egyeztetés után megkérdezte, hogy kinek kéne megköszönni az ajándékot, amelytől lelke mélyéig meghatódott, és azért kérdezi tőlünk, mert tudja, hogy mi „Szentháromságosok” és fokolárosok vagyunk. Én mondtam neki, hogy már megköszönték, és aki a csomagot átadta, ezt hűen továbbította is. A doktornő sajnálta, hogy akkor ő nem volt ott, „csak” az asszisztensnője, pedig szeretné őszinte háláját kifejezni. Eddigre már megbicsaklott a hangja, és persze nekem is eleredt a könnyem. Elmondtam neki, hogy egyik társunk ötlete volt, a közösség azonnal mellé állt, és a plébánosunk is nagyon támogatta a kezdeményezést.
A doktornő zárásul azt kérte, hogy adjam át nektek köszönetét és kegyelmekben gazdag húsvéti jókívánságait.
Persze tudtam én tegnap is, hogy jót teszünk, de leveleiteket olvasva és az orvosunkkal beszélve vált nyilvánvalóvá: Na, most tettünk is valamit igazán!

Következzenek újra a csomagok átadóinak a tapasztalatai:
Átadtam az ajándékot. A két asszisztens és a doktornő is sírt. Én is meghatódtam.

Azt mondták, hogy ilyen ajándékot már rég kaptak. Nem a mennyiségre gondoltak, hanem a gesztusra. Hálásak és imádkoznak az egyházközségért ők is.

Nagyon meglepődtek, nagyon örültek, szinte el se hitték, hogy gondolt rájuk valaki.

Nekünk sokat kellett várni, mert zajlott az élet, így egy kicsit nehezebb is volt megtalálni a megfelelő pillanatot, de úgy tűnik, sikerült. Áldott húsvétot kívánva mondták, hogy ők is gondolnak majd ránk két oltás között!

Ezt írta a közösség egyik tagja, aki a rendelőben dolgozik, mint röntgenasszisztens:
Nekem is nagyon jó tapasztalatom volt a csomag átadásakor. Meglepődött a doktor úr asszisztense, hogy ilyen „ügyben” kerestem meg őket, mivel kolléganők vagyunk, és ismerjük egymást régóta. De nagyon hálás szívvel fogadták, és örültek, hogy gondoltunk rájuk. Azt hiszem, ez szép húsvéti meglepetés volt nekik!

Egy ötgyerekes család négy csomag átadását is vállalta – azt írták, hogy a csomagok miatt jól megnézték őket a rendelőben várakozó betegek, de biztosan nem csak az ajándékok keltettek feltűnést, hanem a kedves család, az orgonasípokként egymást követő fiúcskák is:
Csütörtök délután adtuk át a csomagokat négy doktornőnek és doktornak (illetve csapatuknak) a Szabadság téri rendelőintézetben. Mindenki nagyon hálás volt! Egyikük megkérdezte, hogy mivel érdemelték ezt ki. Hálásan köszönik, minden jót kívánnak nekünk! Sokan voltak az épületben, valószínűleg eléggé megbámultak a négy gyönyörű csomag miatt. A „legjobb” az egészben, hogy egy kedves fiatalember megszólított, hogy fogadunk-e adományt. Nem tudtam, mit mondjak, hát megkérdeztem, hogy mire gondolt. De máris ott termett a kezében a bankjegy, amit át akart adni… Dicsőség az Úrnak ezért a szép kezdeményezésért! Nagy öröm volt a szívünkben, hogy megköszönhettük körzeti orvosunknak és munkatársainak az áldozatos munkájukat.

Egyikünk két helyre vitt csomagot, őt az egyik fia kísérte el a vállalt helyszínekre. Íme, az ő beszámolójuk:
Először a mentősökhöz mentünk. Egy szimpatikus fiatalember nyitott ajtót. Meglepődött, és nagyon örült neki. Megköszönte az összes kolléga nevében, és áldott húsvétot kívánt mindenkinek! Szerencsére nem volt rajta maszk, így láthattam minden egyes arcrezdülését. Nagyon megérintette.

Az ÁNTSZ-nél egy kedves hölggyel már a folyosón összetalálkoztunk, és neki próbáltuk odaadni. Még az első mondatom feléig sem jutottam, amikor azt mondta, hogy „Ó, ez olyan dolog, amit mindenképp a főorvosnak adjunk át”.

Egy irodában másokkal együtt vártuk a főorvost. Érezni lehetett, hogy ez már az ő örömük is. Mintha mindenki adná az ajándékot. Izgatottan várták a főorvos érkezését, mert látni akarták az örömét.

Végül megjött. Amikor meglátott minket, először értetlenül nézett. Akkor elmondtam, miért jöttünk. Lefagyott. Nagyon, nagyon meglepődött. Alig jutott szóhoz. Ha nő lett volna, tuti sírt volna. Mondta is, hogy hú, nagyon szépen köszönik, és igazából szóhoz sem jut, hogy rájuk is gondolt valaki. Nagyon szép ünnepeket kívántak ők is mindenkinek. Elköszöntünk, kiléptünk a folyosóra. Még mindig ott álltunk földbe gyökerezett lábakkal, és annyit hallottunk, hogy a főorvos azt mondja: „Te jó ég! Létezik ilyen?”. Mi egymásra néztünk, és nagy öröm volt a szívünkben.

Voltak testvérek, akik koruk, esetleg távolabbi lakóhelyük, egyéb helyzetük miatt aktívan nem tudtak most bekapcsolódni ebbe a közös munkába. Aki emiatt szomorkodott, mégis velünk lehetett imáival, biztatásával, és együtt örültünk minden egyes visszacsatolásnak.
Egy távolabb lakó közösségi társunk az egyik találkozón megosztotta velünk azt a fájdalmát, hogy mennyire sajnálta, hogy a férjével nem jöttek el legalább a csomagolásban segíteni. Aztán mégis adódott alkalma, hogy ő is megköszönje az egészségügyben dolgozók folyamatos készenlétét: pont értesítették, hogy Nagyszombaton kap oltást. Elmondta, hogy azzal az elhatározással ment oda, hogy mindent különös szeretettel fog megköszönni, és az esetleges várakozást is türelemmel és szeretettel viseli majd. Ezzel ő is örömet szerzett az oltóknak, és figyelmessége felolvasztotta a mechanikusan dolgozó recepciós távolságtartását is. Később így írta meg ezt a tapasztalatát:
Amikor hallottuk ezt a kezdeményezést, nem jelentkeztünk a csomagok átadására, mivel nem vagyunk gödöllőiek, és nem ismerünk senkit, aki az oltópontokon dolgozik. Aztán másnap, mikor egymás után érkeztek a testvérek tapasztalatai, döbbentem rá, mennyire bánom már, hogy ebből mi kimaradtunk. Mindkettőnket (férjem és engem) mélyen megérintett az egészségügyi dolgozók meglepettsége, meghatottsága és öröme, és ez nekünk is könnyeket csalt a szemünkbe.
Annyira dolgozott bennem ez a mulasztás, hogy szinte bűntudatot éreztem, és szerettem volna ezt valahogy kompenzálni, ezért mikor én mentem az oltásra a kistarcsai kórházba, elhatároztam, hogy most nagyon kedves leszek, és mindenkihez lesz egy dicsérő, köszönő, hálaadó szavam. Így is történt. Rögtön az első szobában, amikor a regisztrációnál ülő hölgy fáradt és közömbös arccal megkérdezte, jártam-e már ott, azt feleltem, persze, hiszen én őt ismerem, azt is tudom, melyik osztályon dolgozott, és legutóbb látva, hogy már nem volt ott, azt gondoltam, biztos nyugdíjba ment. Elmondtam neki, mindig mennyire együtt éreztem vele, mikor az osztályon egyfolytában szólt a telefon, és rengeteg beteggel kellett foglalkoznia egyszerre. Most végre megpihenhet. A hölgy arca rögtön felderült, mosoly jelent meg rajta, és végül még meg is nevettettem őt. Hasonlóképpen igyekeztem kicsit felvidítani a többi orvost és asszisztenst is, Isten áldását kérve a munkájukra. Örült a szívem a széles mosolyt látva az arcukon, és az én lelkem is megkönnyebbült, hogy mégiscsak hozzátettem valamit lelkiségünk egységéhez.