Még egy esély

Fiatalkoromban a barátaimmal együtt felfedeztük az evangélium aktualitását, és ez új értelmet adott a napjainknak. Amikor feleség és anya lettem, kicsit „hátradőltem”, úgy éreztem, én már a helyemen vagyok. Később azonban megértettem, hogy az életem minden pillanatában újra meg újra meg kell hoznom a döntést, hogy Istent teszem az első helyre. Azóta értékesebbnek érzek minden pillanatot, amit együtt töltök a férjemmel, gyümölcsözőbbnek érzem a gyerekek körüli mindennapos teendőket, és azóta még a bevásárlás vagy a szomszédasszony meghallgatása sem tűnik időfecsérlésnek, sokkal inkább a találkozási alkalmakat veszem észre bennük. Vágytam arra, hogy ne csak alkalomszerűen csináljak valami hasznosat, ezért bekapcsolódtam az oktatási intézmények életébe, és a kerületünkben közösségi munkát vállaltam. A tény, hogy a figyelmemmel a másik felé tudok fordulni, segít kilépnem az otthonom falai közül.

Nuccia, Olaszország

Hét éve vagyunk házasok, de ezek az évek nem hozták meg a várt gyümölcsöt: kettőnk áhított egységét. Szomorúan és reményvesztetten azt gondoltam, az éretlenségünk okolható ezért, és az, hogy nem is illünk össze. Már folyton csak egymást kritizáltuk, és egyre magasabb fal választott el minket egymástól – a falat mi építettük fel a kommunikációhiány tégláiból. Ezenfelül még a lelkiismeretfurdalás is gyötört, hogy nem tudjuk átadni a gyermekeinknek azt a szeretetet, amiről házastársakként kellene tanúságot tennünk. Amikor már feladtam volna a harcot, mellénk állt néhány barátunk, akik élik az igét, és segítettek a fal ledöntésében. A feleségemtől is érkeztek olyan jelzések, amik reményre adtak okot. Megtanultuk elfogadni egymást, bocsánatot kérni, ha hibáztunk, megtanultuk ajándéknak tekinteni a másikat, és a kudarcokat olyan ugródeszkának látjuk, ami segít újrakezdeni szeretni. Azt vesszük észre, hogy – hála a barátainknak és sokak imájának – Isten szeret minket, és gondját viseli a családunknak.

L., Olaszország

Az egyik sógornőm arra kért minket, egy ideig hadd lakjon nálunk, és hogy vállaljunk kezességet a banknál, ahonnan kölcsönt készült felvenni. Elég kicsi a lakásunk, de szívesen befogadtuk őt. A kölcsönt illetően viszont a férjem nagyon aggódott: pár éve ugyanis már kölcsönadtunk neki egy nagyobb összeget, amit ő nem adott meg. Azt mondtam a férjemnek, hogy

bárhogyan dönt, én elfogadom, és mellette állok, de hozzátettem, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt.

Isten talán nem ad nekünk is mindig újabb esélyt? Végül aláírtuk a kezességvállalást, a sógornőm pedig – néha ugyan késve, de – fizeti a törlesztőrészleteket. Én úgy érzem, továbbra is segítenem kell neki: néha egy-egy hosszú beszélgetésben úgy megnyílik előttem, mintha a nővére lennék, és leomlottak a minket elválasztó akadályok.

M. D., Paraguay