Mennyország, mennyország!

Kicsik és nagyok egyaránt szerették a Limában élő, mindig vidám Juan Carlos-t, hisz felejthetetlen volt a szeretet, amivel fogadta őket az ő keze által is épülő Fiore Központban. 2020. február 5-én, 52 évesen vesztette életét, alig néhány nappal azután, hogy diakónussá szentelték. Egyik közösségtársa személyes hangú „levélben” búcsúzik tőle.

mennyorszag-mennyorszagjuan-carlos-1968-2020

Kedves Juan Carlos,

 

Mint már sokszor tettem, azon a napon is segítséget kértem tőled, ezúttal éppen azt, hogy segíts belépni az e-mail fiókomba, hogy válaszolni tudjak néhány üzenetre. Volt jelszavam, egyedül mégsem sikerült. Mint mindig, azonnal segítségemre siettél, annak ellenére, hogy már hívtak minket ebédre, és a szokásos gyorsasággal meg is oldottad a problémát. Az ebéd éppen olyan volt, mint máskor: komoly és vidám témák keveredése, a félreismerhetetlen nevetésed, az öröm, hogy együtt vagyunk.

 

Elsőként keltél fel az asztaltól, betetted a tányérokat a mosogatóba, majd elindultál a „te” Fiore Központod felé, hogy megpróbáld újraaktiválni a nagy víztartályt, ami egy ideje használaton kívül volt. Én pedig lepihentem.

 

Néhány perccel később megszólalt a telefonom. Pacho volt: „Juan Carlos súlyos balesetet szenvedett… rosszul lépett a tetőn, és lezuhant … azonnal meghalt…” Nem tudtam elhinni, amit mondott. „Istenem, Istenem, Istenem” – csak ezt ismételtem nem tudom hányszor, még akkor is, amikor Marioval a közeli Fiore Központ felé siettünk. Alig hittük, amit saját szemünkkel láttunk…

 

 

Azon a napon, február 5-én negyed négykor megváltozott az életünk. Semmi sem volt többé olyan, mint korábban, és el kellett fogadnunk a megváltoztathatatlant. Tudod, háromszor is bementem a kápolnába és összezavarodottan magyarázatot kértem: „Uram, hogyan lehetséges ez?”, „Életünket adtuk, hogy kövessünk Téged és Te, melyik oldalon állsz…?” Csend volt. Harmadszorra mintha ezt mondta volna: „Még sok mindent el kell veszítened.” Szinte megalázva jöttem ki, mert rájöttem, hogy nagyon messze vagyok attól, ahová viszont te, Juan Carlos, megérkeztél. Azt hittük, hogy a papságra készülsz… de valójában az Élet legfontosabb találkozójára készültél.

 

Az idő múlásával egyre inkább arra vagyunk utalva, hogy „növeljük hitünket”, és az a tragikus zuhanás, amelyet szegény szemeinkkel láttunk, a hit szemével lassan magasba törő mesteri „repüléssé” válik.

 

Igen, barátom és testvérem, ez nem zuhanás volt, hanem REPÜLÉS. És ezt már január 25-én bejelentetted diakónussá szenteléseden. Néri Szent Fülöpöt, a ragyogó toszkán szentet idézted, aki, amikor magasabb egyházi rangot kapott, kalapját a levegőbe dobta és felkiáltott: „Mennyország, mennyország!” Őt nem érdekelték a címek, csak az Istennel való találkozás… az, ahol most vagy, azokkal, akik előtted érkeztek oda.

 

Addio, Isten áldjon, kedves Juan Carlos! Mindaddig, amíg Isten azt akarja, hogy újra találkozzunk, amikor mind együtt leszünk, és soha többé nem válunk el. Hiányozni fog a vidámságod, a hangos nevetésed, az arepa és a sózott csirke…, a mindannyiunk felé mutatott érdeklődésed, a nyitottságod, ahogy megoldottad a problémákat és hogy képes voltál „ízt adni az életnek”, az az áttetszőség és radikalitás, amivel egyszerű fokolarinó voltál, Jézus barátja. Úgy maradsz jelen életünkben, mint egy világítótorony, amely elkísér és utat mutat.

 

 

Fotó: pixabay és Focolare Peru

Forrás: focolare.org

Fordította: Horváth Viktória

Legújabb könyveink: