Isten tekintetén keresztül látni

Egy kedves egyetemi csoporttársam régóta Németországban él, a házastársa német. Egyetemista korunkban egy-két évig kollégiumi szobatársak is voltunk, de ritkán találkozunk, elég laza köztünk a kapcsolódás. Egy augusztusi nap hívott, hogy a 20-ai tűzijáték köré szervezett pár napot: jönnek a férjével Magyarországra, egyik napra Gödöllőt is betervezték, ráérek-e találkozni velük. Sűrű napjaink voltak a családdal, nemet akartam mondani, de azt éreztem, Jézus kopogtat benne. Igent mondtam.
A kölcsönös szeretet fényében tényleg Jézus is ott volt köztünk, repült az idő, már nem számított, hogy nem is nagyon érnék rá, van más ezernyi dolgom. Abban a hónapban az „Uram, jó nekünk itt lenni!” (Mt 17,4) igeszakaszt éltük. Már közben gondoltam rá, és éreztem, hogy „Uram, jó nekünk itt lenni”, sőt, ez a találkozás meghatározó élménye lett annak az időszaknak: ajándék. Nemcsak felületes beszélgetés alakult ki, hanem nagy-nagy örömömre arra is sor kerülhetett, amiről azt gondoltam, hogy már soha nem valósulhat meg – akár a gyávaságom, akár a minket elválasztó 1000 km okán –, bocsánatot tudtam kérni tőle egy majdnem 30 évvel ezelőtti, lakótársi vitánk miatt. Elmondhatatlan hála van bennem azóta is ezért.
Az életige-magyarázat akkor ezt írta: „»Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük« (Mt 18, 20). Néha a meghittség e pillanataiban arra késztet, hogy az Ő tekintetén keresztül lássuk magunkat és olvassuk az eseményeket”. Pont ezt éreztem!

A 2024. novemberi ige Márk evangéliumából így szólt: „Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését” (Mk 12, 44). Az életige-magyarázatból ez a szakasz volt a vezérfonalam a hónap folyamán: „Akkor vagyunk ’lélekben szegények’, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezéreljen bennünket. Akkor megosztjuk és a rászorulók rendelkezésére bocsátjuk, amink van: egy mosolyt, az időnket, a vagyonunkat, a képességeinket”.
Egyik keddi napon munka után volt időm beszaladni egy adományboltba, és az ékszerek között megláttam egy nagyon szép, virágmintás, tűzzománc jellegű fülbevalót. Rendkívül olcsó volt, meg is vettem, nagyon örültem neki. Este, házas hittanra induláskor be is tettem a friss szerzeményt a fülembe. Pár perccel hamarabb érkeztem, egymás üdvözlésekor az egyik barátnőm rögtön észrevette az új fülbevalót, megdicsérte, mindjárt tudni akart, hol vettem, mondta, hogy annyira tetszik neki, hogy ő is szeretne ilyet, meg is fogja kérni egy budapesti rokonát, hogy vadásszon egy hasonlóra.

Örültem a dicséretnek, egyetértettem vele, hogy ez remek fogás volt részemről. Percek teltek csak el, máris visszatérő gondolat lett bennem (próbáltam eleinte elhessegetni, nem venni róla tudomást), hogy most ez a fülbevaló az én két fillérem – az életige járt az eszemben: ha egyszer meg kell osztanom, amim van, oda kell adnom ezt a fülbevalót neki!

A hittan végén kivettem a fülemből, megkértem, nyújtsa ki a kezét, és beletettem a fülbevalót, rá is csuktam az ujjait, hogy érezze, nem fogadok el visszautasítást. Nagyon örült, ez pedig elsöpörte az én veszteségérzésemet. Mindig örülök, ha azóta is látom a fülében.