„Mindent együtt csináltunk” – emlékeim Emmausról

Olvasási idő: 7 perc

Alig több mint tíz nap telt el Emmaus Maria Voce 2008. július 7-i Mária Műve^[1] elnökévé megválasztása után. A castelgandolfo-i Máriapoli Központban még folyt a nagygyűlés alapítónk, Chiara Lubich halála után, amikor Eli Folonari közölte velem, hogy engem választottak ki, hogy Emmaus mellett dolgozzak, mint személyi titkárnője. Amint lehetett, jelentkeztem Emmausnál az irodájában. Elmondtam neki, hogy attól tartok, nem leszek képes megbirkózni egy ilyen komoly feladattal… Mosolyogva válaszolt: „Ne aggódj! Mindent együtt fogunk csinálni!”

Ez számára is teljesen új helyzet volt. Emmaus jól ismerte a titkárnői munkát, és nem tartotta szükségesnek, hogy titkárnője legyen, de nagy szeretettel fogadott. Szabad, autonóm személyiség volt. Az első utazások során nem érezte szükségét még annak se, hogy a bőröndök cipelésében segítsen neki valaki. Ez pedig nekem, aki húsz évvel fiatalabb voltam nála, természetes gesztusnak tűnt.

A kezdetektől fogva úgy gondolta, jobb lesz, ha én is a fokolárjához^[2] tartozom, és azt akarta, hogy mindig kísérjem el az útjaira és az összes, főleg nyilvános tevékenységére.

Tehát nemcsak együtt dolgoztunk, hanem együtt is éltünk! Egyedülálló alkalmak voltak ezek, hogy osztozzak Vele a Mű örömeiben és fájdalmaiban.

Teljes bizalmát élveztem. Nem egyszer kikérte a véleményemet is, és megfogadta. És én, milyen sokat kaptam tőle! Gyakran mesélt nekünk a tapasztalatairól az asztalnál a kis fokolár közösségünknek, vagy csak nekem, egy-egy utazás során, vagy egyszerűen az irodában, vagy amikor otthon együtt csináltunk valamit.

_{Fotó: focolare.org (Archivio CSC Audiovisivi)}

Emmaus természetéből fakadóan nagylelkű volt. Ha valamit kapott (és sok ajándékot kapott szeretetből az emberektől), azt azonnal megosztotta másokkal: édességeket adott a fiataloknak, gyümölcsöt a fokolároknak, csokoládét ennek vagy annak a családnak… Az ajándékok egyfolytában jöttek-mentek, és az öröm megsokszorozódott.

A költészet, a napsütés és a tenger szerelmese volt, vidám, élénk természet, egészséges kíváncsisággal és mások iránti nyitottsággal megáldva. Kiemelten fontosnak tartotta a kapcsolatokat, vele jól éreztük magunkat, otthonosan, az evangéliumban gyökerező mély barátság nyugodt légkörében. Pihenésképp megnézett egy-egy rövid filmet, vagy kártyáztunk. Nagyon a szívén viselte a családját, őszintén érdeklődött mindenki iránt, különösen nekünk, fokolártársainak a családtagjai iránt, így minden helyzetet alaposan ismert. Volt, hogy meghívta két nővéremet, hogy nyaraljanak velünk együtt a tengernél, máskor pedig otthonra, hozzánk hívta őket, és ugyanígy tett a többi fokolarina rokonaival is.

Véleményem szerint megbízatásához, vagyis hogy több mint tizenkét éven át a mozgalom elnöki tisztjét be tudja tölteni, rendkívül hasznosnak bizonyult szakmai felkészültsége, mint kánonjogi licenciátussal rendelkező ügyvéd, és ez összhangban állt személyiségével is.

Lenyűgözött az a határozottság, ahogy eldöntötte, helyénvaló-e valamit tenni vagy mondani, részt venni vagy sem egy-egy eseményen, találkozón.

Ezt Istenhez fűződő kapcsolatának gyümölcsének tartottam, amely körültekintéssel vegyes bölcsességgel ruházta fel.

„Mindent együtt fogunk csinálni!”– így telt el ez a 17 év, egészen a végéig, egyre erősödött a megosztás, a kölcsönösség és a komunió.

_{2013-ban a Szent Péter téren (fotó: Teresa Martins albumából)}

Az életkor előrehaladtával a fizikai fáradtság is éreztette hatását, főleg szívproblémái okán, amely miatt 2016 októberében, második mandátuma alatt, egy komoly szívműtétre került sor.

Éjjel-nappal mellette lehettem, és hidat képeztem közte és a mozgalom nagy családja között, valamint nővérei, testvérei és unokái felé is. Négy-öt nappal a műtét után diktálta nekem ezt az üzenetet a központ legközelebbi munkatársainak és a küldötteknek, akik azokban a napokban a Rocca di Papában gyűltek össze: „Szeretném veletek egy üzenet keretében közösbe tenni, mit élek, de… nincs hozzá erőm. Azt mondhatom nektek, hogy csendben beszélgetek a Vőlegénnyel, valahányszor mellém lép, és tudom, hogy mindannyian ott vagytok, és ez a jelenlétetek nem teher, amit cipelnem kell, hanem egy szárny, amely segít repülni.”

Az első kórházi hét végén így osztotta meg érzéseit:

„A legerősebben azt érzem, hogy valóban egy vagyok Jézussal, olyannyira, hogy már nem tudom elkülöníteni magam Tőle, és megtapasztalom az egész mennyország és az egész emberiség jelenlétét.”

Sokan – köztük állami képviselők, a katolikus egyház képviselői, különböző egyházakból való testvérek, más vallásokhoz és meggyőződésekhez tartozó barátok – biztosították őt imáikról a felépüléséhez és lelki közelségükről.

Két hónapot töltött Milánóban, itt volt a műtét és a rehabilitáció is, majd egy hónapos római lábadozás következett.

Ezután folytatta munkáját a mozgalom szolgálatában, 2021 februárjáig teljes odaadottsággal, minden erejével.

Meglátogatott olyan, akár távoli közösségeket is, amelyeknél első mandátuma alatt még nem járt. Így került sor egy hosszú és különleges útra Kínába, majd Görögországba, a Fülöp-szigetekre a Genfestre, a Szentföldre, végül pedig Libanonba és Szíriába, olyan közösségekhez, amelyek nagyon közel álltak a szívéhez.

Ahogy a mozgalmon belül is egyre súlyosabbá és problémásabbá váltak a helyzetek – akárcsak az egyházban és a társadalomban általában –, és a Covid-19 miatti korlátozások akadályozták a találkozókat és a konkrét közös munkát, második mandátumának utolsó évei megterhelték már amúgy is gyenge szívét. Határozottan ragaszkodott hozzá, hogy a 2021. január–februári általános nagygyűlést tartsák meg, még ha online formában is. Ezen adta át a stafétát az újonnan megválasztott elnöknek, Margaret Karramnak.

_{Fotó: focolare.org (Archivio CSC Audiovisivi)}

Ezután élete jelentősen megváltozott. 2022 májusában szükségessé vált egy második szív- és koszorúérműtét, amivel próbáltak javítani állapotán. Emmaus számára az út egyre meredekebbé vált. Már korábban is Szent Pál szavait élte meg, amelyeket Chiarától kapott életének iránytűjeként: „Semmivel sem dicsekedem, csak Jézus keresztjével” (Gal 6,14), de mostmár szavak nélkül is érezhető volt Jézus iránti kizárólagos szeretete, miközben újraélte az Ő elhagyatottságát, valamint Mária iránti szeretete is abban, ahogy mindent elveszített és az összes addigi munkáját Isten irgalmára bízta.

A „Mit viszel magaddal ebből a második hatéves mandátumból?” kérdésre így válaszolt: „Azt mondom nektek, hogy hatalmas gazdagságot viszek magammal. Rendkívül hálás vagyok Istennek azért a tapasztalatért, amelyet ebben a hat évben megélhettem, a sok-sok emberrel és közösséggel, sokféle kultúrával kialakított kapcsolatokért; az utazásokért, amelyeken részt vehettem, hogy világszerte megismerhettem Chiara családjának számos csoportjának életét. Hálás vagyok Istennek minden szép dologért, ami ért, és a fájdalmakért is, amelyek mindegy hogy az én hibámból vagy mások hibájából értek. Mindenesetre ezek a fájdalmak lehetővé tették számomra, hogy még az életemre választott Vőlegényemet jobban szeressem, és hogy mélyüljön a Vele való kapcsolatom. (…)

Boldogan távozom: örülök annak, amit Isten adott nekem, és annak is, hogy egy kicsit én is adhattam Istennek a Mű révén”

(2020. május 23.).

Otthonról továbbra is válaszolt azoknak, akik írtak neki, és örömmel fogadta azokat, akik eljöttek hozzá tanácsért, vagy hogy megosszanak vele valamit. Minden iránt érdeklődött, és amennyire csak lehetett, követte a Mű minden lépését. Segített nekünk abban, hogy elménket, szívünket és kezeinket Jézus végrendeletének, „Legyenek mindnyájan egy” megvalósítására irányítsuk.

2024. december 7-én, a fokolarinák Castelgandolfóban tartott találkozója keretében részt vehetett az Adriana Cosseddu professzorral közösen írt, „A fény horizontja az emberi széttöredezettségen túl” c. könyvének bemutatóján. Öröm és hatalmas hála. Amikor karácsonyra ajándékba adta nekem a könyvét, a következő személyes sorokkal dedikálta, idézve az aznap elhangzott szavakat: „Az én ünnepem az, hogy találkozhatok veled. Nem találhatnék jobb jókívánságot a 2025. év minden napjára és minden további napra, amelyeken Isten megadja, hogy még együtt élhetünk! Ez a jókívánság rám is vonatkozik, mert ha Jézust éljük és szeretjük egymásban, jobban és gyorsabban haladunk az egyetlen cél felé: a végleges találkozás felé VELE – a SZERETETTEL. JÓ… UTAZÁST: Emmaus”. El sem tudtam volna képzelni, hogy már csak hat hónapig fog tartani.

_{Manila, Genfest, 2018 (fotó: Teresa Martins albumából)}

Gyönyörű és felejthetetlen vasárnap volt 2025. március 23. Miután elbúcsúztunk Margarettől, Emmaus és én, fokolártársainkkal, Sandrával és Annával a közeli tengerparti Torvaianicába mentünk, hogy csatlakozzunk Elisabettához, aki már néhány napja ott pihent. Hideg volt, de a nap kisütött, és kissé felmelegítette a levegőt. Emmaus boldog volt, hogy együtt voltunk ebéd után, kint, a tengerre néző erkélyen. Szívesen ott maradt volna sokáig.

Ma, a Mű történetének ebben az időszakában a sok szava közül ezek jutnak eszembe: „Egységünk az Istenben való egység, a feltámadt Jézus közöttünk való jelenlétével való egység; nem pedig egy akármilyen szolidaritás. (…)

Pont azért, mert ennek a karizmának a letéteményesei vagyunk, az első teendőnk az, hogy visszatérjünk ehhez az igazi, mély, radikális egység lelkületéhez.

(…) A Mű Istené, Isten fogja továbbvinni, és továbbra is azoknak az embereknek, azoknak az eszközöknek és azoknak a kegyelmeknek a segítségével fogja továbbvinni, amelyeket Ő bizonyára tartogat a Mű számára» (2020. május 23.).

2020. szeptember 19-én pedig a Római Mariapoli (a központokban dolgozók közössége) előtt így szólt: „Tényleg egy fordulatot kell végrehajtanunk. (…) Itt az ideje, hogy (a világ elé) vigyük a Szentháromság életét, hogy közöttünk olyan egyenlőség legyen, amely nem laposítja el, nem uniformizálja az embereket, hanem hagyja, hogy mindegyikünk identitása kibontakozzon méltóságában, szabadságában és egymásba való átjárásában. De csak az képes az egységre, akinek az elhagyott Jézus a Jegyese.”

Első nagy szívműtétje előestéjén, azzal a lehetőséggel szembesülve, hogy talán többé nem ébred fel, Emmaus így szólt hozzám bizalmasan: „Gondolataim inkább azok körül forog, akik itt maradnak… legyenek erősek, és az elhagyott Jézus vigasztalja őket” (2016. szeptember 27.). Amikor egy évvel ezelőtt, 2025. június 20-án elhagyott minket, talán így imádkozott értünk, miközben mi imádkoztunk érte. Chiarával együtt nagyon közel érzem őt, aki támogat minket a szent utazáson és a Mű építésében.

_{[1] A Fokoláre Mozgalom másik hivatalos elnevezése.
[2] A Fokoláre Mozgalomban a fokolarinák (fogadalmakkal vagy ígéretekkel elkötelezett nők) vagy fokolarinók (fogadalmakkal vagy ígéretekkel elkötelezett férfiak) szekciójának tagjainak néhány fős kisközössége.}