„Mit fogok mondani a Szentatyának?” – Egy fogvatartott nő találkozása Ferenc pápával

Történetünk két főszereplőjét az köti össze, hogy meg tudtak dönteni minden sztereotípiát. Ferenc pápa fogadta a római Rebibbia börtönben élő Barbarát, az Atletico Diritti egyesület labdarúgóját. Az alkalmat a ‘We run together’ (Együtt futunk) kezdeményezés adta, melynek célja adománygyűjtés volt néhány kórház számára, amelyek kiemelt szerepet vállaltak a Covid-19 miatt előállt szükséghelyzetben.

mit-fogok-mondani-a-szentatyanak-egy-fogvatartott-no-talalkozasa-ferenc-papaval

Az Atletico Diritti egyesületben, melynek jómagam vagyok az elnöke, többféle sportot is űzhetnek a sportolni vágyók. Focizhatnak, kosarazhatnak, krikettezhetnek. 2014-ben alapítottuk meg az én Antigone nevű egyesületemből, valamint a Progetto Diritti társulásból, az Università Roma Tre támogatásával. Egy kivételével minden csapatunk benevezett a hivatalos szövetségi bajnokságokra. Ezekben a csapatokban fogvatartottak és volt foglyok, migráns fiatalok, menedékjogért folyamodók és egyetemi diákok játszanak. Olyan hely ez, ahol „megfertőzik egymást” a csapattagok, különböző tapasztalatok vegyülnek. Itt az ember megtanulja, hogy léteznek olyan perspektívák, amelyeket korábban el se tudott volna képzelni, és a szolidaritás bentről, a pályáról kiindulva könnyen megjelenik odakint, a mindennapokban is.

 

„Végre elindultunk” – írta naplójában Barbara arról a vatikáni reggelről. – „A szolgálati autóra számítottam, de nem az jött, és az izgalom nőttön-nőtt bennem. Már csak azért is, mert kiválasztottak a csapat képviseletére, de főleg azért, mert abban az autóban a ’kíséretemmel’ nem egy rabnak éreztem magam, hanem egy ötfős csapat labdarúgójának, aki épp egy pápai audienciára tart. Hála ezért azoknak is, akik velem voltak és nagyon jól bántak velem, teljes tisztelettel és abszolút szakszerűen jártak el.

Bíztak bennem, teret és időt hagytak nekem, én pedig a lehető legtöbbet próbáltam magamból kihozni, így viszonozva, hogy tekintettel voltak rám.”

Ez az Atletico Diritti egyetlen olyan csapata, mely nem vesz részt a szövetségi tornán, ugyanakkor abban is egyetlen, hogy kizárólag a börtönben játszanak. Rebibbia ötfős női labdarúgó csapatáról van szó. Mivel a börtön pályája nem felel meg a Figc (Olasz Labdarúgó-szövetség) előírásainak, ezért a lányok az egészségügyi vészhelyzet kezdetéig egy Csi (Olasz Sportközpont) tornán játszottak. Engedélyük volt arra, hogy az összes mérkőzést lejátszhassák a falakon belül.

 

Klubunk lelkesedésének, edzőink ügyességének és a börtön kiváló vezetésének köszönhetően a lányok a legtöbbet hozták ki magukból. Ehhez hozzájárultak az utóbbi időben meghozott kiváló vezetői döntések, valamint a nyitott és bölcs munkatársak. A kispályás futball odabent egyfajta sztereotípia megdöntésének jelképévé vált. Megdöntötte a fogvatartott nőkről kialakult képet, amely szerint ez egy zokogó nő, akire egy férfi vár odakint, és aki képtelen a kezébe venni a saját életét. “Ha a focipályán képesek vagyunk javulni, a külvilágban is meg tudjuk tenni.” Ez Barbara és a többi lány szlogenje.

“Ahogy egyre közeledtünk a Szent Péter térhez, úgy nőtt bennem az izgalom. Másra se tudtam gondolni, mint hogy mit fogok mondani a Szentatyának, hogyan teremtek majd kapcsolatot vele, melyek lennének a helyes szavak az ő jelenlétében, mit fog kérdezni tőlem.” Viszontagságos volt a belépés a Vatikánba: keresztülmentünk egy szobán, majd még egyen, aztán egy újabb szobán. “És íme, ott volt ő, a pápa: felénk közeledett, és mindent csinált, csak azt nem, amit mondtak róla.” Akad bárki is, aki ezen meglepődik? Tette-e valaha is Ferenc pápa azt, amit vártak tőle? „Nem követte az etikettet, sem a protokollt, azt tette, amit a megérzése diktált, mindezt végtelen nyugalommal és egyszerűséggel.” Beszélt Barbarával, megköszönte neki, hogy eljött, és amikor a nő azt mondta, írt neki egy verset erre az alkalomra, azt válaszolta, hogy örömmel meghallgatná.

 

Ferenc pápa ezekben az években a világ legerősebb politikai és spirituális vezetője volt. Méghozzá úgy, hogy minden korábbi mintát felborított, nehéz helyzetbe hozva a pompakedvelő vatikániakat: a Casal del Marmo fiatalkorúak börtönében töltötte pápaságának első Nagycsütörtökét, támogatta a migránsok befogadó központjait, saját szociális gondozóját küldte egy elfoglalt épületbe, hogy kapcsolja be ott újra a világítást; egy hihetetlen Via Crucis során az egész világ szeme láttára adta át a szót egy börtönnek. Sosem volt és soha nem is lesz ő mindössze egy pápa. Ő csak és mindig Ferenc pápa marad, egy igazi unikum az évezred történetében.

Barbara és a többi lány az Atletico Diritti-ből egy hasonló forradalmat vittek véghez saját személyes történetükben.

Ha a börtönről sztereotípiák élnek a társadalomban, a női börtönről még inkább. A külvilág minden egyes nőt felcímkéz az elkövetett bűn miatt: ezzel ugyanis nem felelt meg a társadalom elvárásainak.

A női börtönökben alapvetően nőiesnek tartott tevékenységeket szerveznek (főzés, varrás…). A női börtönökben soha nem volt példa arra, hogy a nők a kezükbe vegyék a saját életüket, a futball segítségével.

 

“Miután a Szentatya elolvasta versemet, rám mosolygott, felállt a karosszékéből, meghatottan köszönetet mondott, gratulált, és Trilussához hasonlított engem, aki egyébként a kedvenc költőm!” Gyerünk, Barbara, lőj kapura!

 

 

Fotó: pixabay/planet_fox

Forrás: ilfattoquotidiano.it

Fordította: Kürthy Dénes / Péterfi Eszter

Legújabb könyveink: