Most közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha

Abban a percben, amikor majd lecsukom szememet itt a földön, azt mondják majd a mellettem álló emberek: meghalt. Valójában ez nem így van. Annak a számára vagyok halott, aki engem lát, aki ideát van. Kezem kihűl, szemem nem lát többé, de valójában a halál nem létezik, mert alighogy becsukom szemem itt a földön, megnyílok Isten végtelenségére. Meglátjuk őt, ahogy Pál mondja, színről színre, úgy, amint Ő van (1Kor 13,12). És beteljesedik a Bölcsesség könyvének igéje, melynek 2. fejezetében ezt olvassuk: Isten az embert halhatatlannak teremtette, halhatatlanságra, saját isteni természetének képére alkotta meg őt. (vö. Bölcs 2,23) A halhatatlanság tehát itt van már bennünk. Ezért a halál nem más, mint önmagam, létem kinyílása Istenben – örökre. A halál az Atya ölelésének pillanata, amelyre minden ember, minden teremtmény szíve vágyakozva vár.

(Oreste Benzi)

Maria Assunta tanít engem élni. Kezdetben azt hittem, hogy én is vele együtt meghaltam. Amikor nővéremnél diagnosztizálták a leukémiát, még csak 15 éves voltam, ő 17. Addig az életem minden különösebb fordulatok nélkül zajlott San Nicolóban, Közép-Olaszországban. Azon a nyáron viszont megváltozott minden. Maria Assuntát Pescarába vitték kórházba, és a szüleim odaköltöztek a közelébe, én a nagyszüleimmel maradtam. Két évvel később indult élete legfontosabb útjára, mely a Mennyországba vezetett. A világ mint egy kártyavár omlott össze körülöttem. A koporsóba egy kis Smart modellt helyezett a barátja, mert Assunta olyat szeretett volna. Úgy tűnt mindennek jóvátehetetlenül vége.

Az életnek nincs értelme, ha a halál minden tervet, álmot, vágyat érzelmet felülírhat. Aztán a legnagyobb szenvedés közepette lassan eszembe jutottak nővérem szavai és tanúságtétele.

Egyszer azt kérte tőlem, hogy ne sírjak, ha meghalna. Időnként annyira erőtlen volt, hogy az is hatalmast erőfeszítést kért tőle, hogy kinyissa a szemét. És ő mégis megtette ezt, hogy szeresse azt, aki mellette van. Amikor már világos lett, hogy nincs mit tenni, akkor hazahoztuk őt. Ahogy a mentőautóból a hordágyon behozták a házba, hallotta a rokonok és barátok hangját, akik jöttek búcsúzni tőle. Látszott, hogy összerezzen. Én is ott voltam, és láttam, hogy hirtelen megváltozik az arca. Nemcsak, hogy kinyitotta a szemét, de fel is emelte a fejét és mindenkire rámosolygott, és amíg nem üdvözölt mindenkit, nem hagyta abba a mosolygást. Ahogy becsuktuk a kaput, letette a fejét és abban a pillanatban kómába esett.

Miért tette ezt? Nem értettem a viselkedését. Ha én ott lettem volna a halál előtti utolsó pillanatokban, biztos nem a körülöttem lévőkkel foglalkoztam volna, hanem magamra gondoltam volna, az utolsó pillanatokra, amiket még megélhetek. Ő miért nem magára gondolt? Ahogy ezen töprengtem, megértettem az okát. A szeretet, ami arra sarkallta, hogy a többiekkel törődjön, segített neki legyőzni a halált. A tekintete tanúskodott erről leginkább: nem a haláltól való félelmet tükrözte, hanem egy olyan derűt, amit meg akart osztani a körülötte lévőkkel, mintha azt mondaná nekik: ne aggódjatok, én boldog vagyok.

Mint egy villámcsapás, hasított belém: „Elég az idő vesztegetéséből! Az egyetlen irány, ami felé az életem tarthat, a szeretet!”

(Antonio, Olaszország)

Giovanni Bellinger életerős fiatalember, boldog, hogy Istennek adhatta magát és minden vágya, hogy a misszióba menjen érte. Ez a hivatása. Ezért lesz pap 1952-ben Karthágóban a fehér atyáknál.

De az újdonsült misszionáriust váratlanul Franciaországba küldik, hogy latint tanítson a Szent Mór kollégiumban.

Mennyire megváltozott vágyva vágyott hivatása! A missziók helyett az iskola padjai, pontos nyelvtani szabályok, a tanári módszeresség – ebbe kell beleöntenie tüzes lelkét.

Csakhogy az új feladatot már nem győzi fizikummal. Ismeretlen rosszullét támad rá, nem tud már dolgozni. Orvoshoz megy, az szakorvoshoz utalja. A vizsgálat után az orvos sehogy se akar megszólalni.

Giovanni atya rosszat érez. Valami súlyos dologról van szó? „Mi a diagnózis, doktor úr? Beszélhet nyugodtan, nem vagyok már gyerek!”

„Hát akkor meg kell mondanom, hogy baja nem ismer könyörületet. Rák.”

Hogyan fogadta Giovanni atya ezt a kegyetlen halálos ítéletet? Hogyan beszélgetett Istenével azután?

Mielőtt elhagyja a kollégiumot, hogy kórházba vonuljon, levelet ír szüleinek ráírva a borítékra:

„Csak a halálom után bontsátok föl.”

Négy évvel papszentelése után meghalt. Akkor felnyitották szellemi végrendeletét:

„Drága jó szüleim – elvégeztetett. Lelkem már Isten kezében van. Sírtok, sokat sírtok majd, és az emberek részvéttel lesznek irántatok. Megértem a fájdalmatokat, – de legyen hitetek. Ha túlestek az első megrázkódtatáson, ne zárkózzatok be szomorúságotokba, mint azok, akiknek nincsen reményük. Most közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha.

Valaki talán ezt vágja a szemetekbe:

»Isten misszionáriusokat kér, de aztán életük virágjában elveszi őket. Nem abszurdum ez?«

Igen, ez érthetetlen – de Isten tudja, mit csinál, akkor is, ha rövidlátásunk nem éri utol terveit. Ha úgy intézkedett, hogy távozzam a földről az irántam, az irántatok és Afrika iránti szeretetből van. Ez föltétlenül bizonyos.

Ti odaadtátok fiatokat az Úrnak. Ő olyan módon vette igénybe, ahogyan a legjobbnak látta. Azt óhajtom, hogy derűs viselkedésetek a megpróbáltatásban nagyszerű bizonyságtétel legyen. Ez lesz a legnagyobb örömöm, és az Úr is ezt kívánja tőletek. Kérjétek, követeljétek tőle az ehhez szükséges világosságot, és ő nem fogja megtagadni.

Szeretett édesapám és édesanyám, mutassátok most meg, hogy hisztek. Bízom bennetek. Hamarosan viszontlátjuk egymást! Tartsatok ki az örömben mindhalálig. Öröm, öröm – lehet-e más a szívünkben attól a pillanattól kezdve, hogy velünk van az Úr?”

(G.F.)