Én is ott voltam a '90-es Genfesten!

Az 1990-es Genfest mindenki számára a „Fal Genfestje” volt. Vagy inkább a fal leomlásáé. Alig néhány hónappal korábban egy történelmi jelentőségű esemény elkezdte megváltoztatni Európa és a világ arculatát. Egy felejthetetlen éjszaka során, a hetekig tartó nyilvános zavargások és a Kelet- és Nyugat-Németország közötti nyitás első eseményeit követően Kelet-Berlin számos állampolgára átmászott a falon, amely 28 éven át elválasztotta őket a Nyugattól, és csákányokkal kezdte áttörni. Ez a fal csak egy szakasza volt a Kelet és Nyugat közötti 6500 kilométer hosszú vízválasztó vonalnak, amely a második világháború vége óta kettészelte a kontinenst a balti Finnországtól az adriai Triesztig. Egy fal, amely nem csupán tornyokból, szögesdrótakadályokból, rendőrkutyákból és infraradarokból állt, tehát nemcsak fizikálisan létezett, hanem szellemi, gazdasági és kulturális téren is elválasztott.

Triesztben születtem, egy északkelet-olaszországi városban, ahol minden a határról, a határral való együttélésről szól.

_{Régi trieszti képeslap}

Már az odajutás is a szárazföld és a tenger közötti éles határ megtapasztalását jelenti, a tengerbe meredező sziklás partvonal csodálatos látványával. A város szépsége hirtelen, egy kanyarban tárul fel. A természeti határt a politikai határtól csak néhány kilométer választja el, egy fennsík. Öt perc autóútra van a házamtól a szlovén határ, amely ma már mindig nyitva van. 2007-ig, amikor Szlovénia csatlakozott a schengeni övezethez, ez egy szabályos hattárátkelő volt, amelyet katonák őriztek egy őrbódéban. A közeli Gorizia városában a berlinihez hasonló, de kisebb, betonból készült fal vágta ketté a várost.

Az elszakítottság tudatában nőttem fel: olaszok az egyik oldalon, szlovének és horvátok (akik Triesztben is jelenvoltak kisebbségként) a másikon.

Emlékszem a az iskolákra és színházakra, amelyek szigorúan kizárólag olaszok vagy szlovének voltak, külön szigetvilágokként, amelyek ritkán kommunikáltak egymással. Emlékszem a diákokra, akik érthetetlen nyelven beszéltek az iskolába tartó buszon. Emlékszem szlovén és horvát buszokra, ahogyan a városba érve egyenesen az állomás melletti boltokhoz mentek, hogy felhalmozzanak minden olyan terméket, ami oda nem jutott el. Hogy minél több árut hazahordjanak, a nők több réteg szoknyát és nadrágot viseltek, ezért hatalmasnak tűntek. Emlékszem az eltökéltségre, hogy mindent felvásároljanak, és a durvaságra, ahogy kezelték őket, egy olyan jelzővel illették, amit nincs szívem elismételni. Mi, olaszok, a határsávban lakóknak járó igazolványt felmutatva léptük át a határt, hogy kedvezőbb áron vásárolhassunk benzint és húst. Az autóban ijedt csöndben utaztunk. Apukám azt parancsolta, hogy ne mondjunk semmit, mert amit az ember mond az okmányait ellenőrző katonának, azt félre lehet értelmezni. Amint elmúlt a feszültséggel teli pillanat, és beléptünk Szlovéniába, visszatért a szokásos vidámság.

_{GENFEST, Róma, Palaeur, 1990. március 31.}

Tizenéves koromban a Genekkel és a Fiatalok az Egyesült Világért Mozgalom tagjaival való együttlét és a sok közös élmény megnyitotta a szívemet messze az általam ismert falakon túlra, és egy valóban egyesült világról álmodtam. Ez nem utópia volt, hanem egy új mentalitás, egy irány, amivel kis lépésekkel, de a valódi testvériség felé lehet haladni. Velük együtt vettem részt az 1990-es Genfesten. Felejthetetlen volt! Igazi örömünnep volt számunkra, hisz először történt meg, hogy kelet- és nyugat-európai fiatalok egymás szemébe néztünk, megfogtuk egymás kezét, miközben egy élő műholdas közvetítés nézők millióit hozta be a római Palaeur Sportcsarnokba.

Akkor és ott kaptunk egy közös meghívást: visszahozni a szeretetet a világba.

„A barátság vagy a jóindulat nem elég – mondta Chiara Lubich –, a filantrópia, a szolidaritás vagy az erőszakmentesség nem elég. Át kell alakulnunk a saját érdekeinkre összpontosító emberekből mindennapi kis hősökké, akik testvéreik szolgálatába állnak”.

A következő évben Moszkvába mentem. A Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüggöny leomlott, de sokan nagy árat fizettek ezért. Eszméket omlottak össze és egy egy egész társadalmi berendezkedés vált a porral egyenlővé. Nem győzteseket vagy legyőzötteket találtam, csak kiábrándultságot, szenvedést és óriási méreteket öltő szegénységet. Világossá vált számomra: nem elég egy falat lebontani ahhoz, hogy szabad és igazságos társadalmat hozzunk létre. A Genfesten elhangzott szavak: „csak egyetértésben és a megbocsátással lehet jövőt építeni”, azóta is az egyetlen lehetséges út számomra.