(Nem csak) utazóknak

Azt mondják, hogy aki mindenben Istenre hagyatkozik, mindenben látni fogja Isten keze nyomát. Hiszem, hogy velem is ez történt, amikor Amszterdamban voltam, hogy meglátogassam egy barátnőmet.

Az igazat megvallva, nem vagyok az a fajta, aki jóval előbb elindul otthonról, mint ahogy feltétlenül muszáj, de arra azért mindig ügyelek, hogy épp időben megérkezzek, és átszálláskor ne késsem le a csatlakozást. Ezúttal azt gondoltam, könnyű dolgom lesz, mert a célországba jók a járatok, és az ottani tömegközlekedés flottul működik. Az egyetlen nehézség az volt, hogy még sosem jártam ott, így nem ismertem az utcákat, nem tudtam a megállók neveit – ráadásul elolvasni sem tudtam, mert nem beszélem a nyelvet.

Elismerem, hogy szűk volt az idő: futva indultam el a vendéglátóm házából, hogy ne késsem le a vonatot. Késés nélkül odaértem a vasútállomásra, de csak pár percem maradt a felszállásig, és még meg kellett keresnem, melyik vágányról indul a járatom. Néztem a kijelzőket: nem láttam a vonatomat, nem értettem pontosan a kiírást, de azt feltételeztem, hogy a 8-as vágányhoz kell mennem.

Az első akadállyal a forgókeresztes bejáratnál szembesültem: a szenzor nem tudta leolvasni a QR-kódomat. De ahogy jött a probléma, úgy jött a megoldás is: két olasz lány haladt el mellettem, őket kértem meg, hogy segítsenek. Velük bejutottam, és már futottam is a vélt vágány felé.

Odaérve megszólítottam az első embert: ez a vonat megy a repülőtérre? Kiderült, hogy ez nem az én vonatom, de az illető nem tudta, hogy akkor hol keressem. Megkérdeztem a kalauzt, aki gyorsan ellenőrizte a helyzetet a telefonján. Öt percem volt már csak a vonat indulásáig. Az információs pulthoz kellett szaladnom, mert úgy tűnt, át kell szállnom: a vonat mégsem ment közvetlenül a repülőtérre, ahogy a menetrendben szerepelt.

Futottam, a pultnál hosszú sor állt. Kedvesen előreengedtek. Az információs hölgy elmagyarázta, hogy vágányfelújítás miatt át kell szállnom. Rohantam a megadott vágányhoz, és láttam, hogy sok utas akar felszállni, a vasúti kocsi nagyon tele volt, de nemcsak ez, hanem a következők is. Nem volt időm továbbmenni a vonat mellett, ellenőrizni, hogy lesz-e több hely valahol. Felszálltam, és odaszorultam: szorosan egymás mellett álltunk a többi utassal. Abban a pillanatban gyengéden, de határozottan beljebb húzott valaki – és így mögöttem végre be tudtak csukódni az ajtók. Akkor hirtelenjében azt is elfelejtettem, hol kell átszállnom.

Ez a vonat csak két megállónyi távolságra vitte az utasait. Segítséget kértem, és mögöttem egy hang fel is ajánlotta, hogy megmutatja az utat. Ugyanaz az ember volt, aki pár másodperccel korábban segített beljebb lépni. Amikor már tudtam, hova kell majd mennem, megnyugodtam – bár azért nem teljesen, mert kiszámoltam, hogy csak öt percem lesz arra, hogy felszálljak a másik vonatra.

Megálltunk az első megállónál, hosszú sor várt a leszállásra, de az ajtó nem nyílt ki. Észre is vettünk egy belülre ragasztott figyelmeztetést, hogy „technikai okok miatt nem nyílik”. Az utasok lassan-lassan elkezdtek átnyomakodni a másik ajtóhoz, de egyszer csak hitetlenkedve vettük tudomásul, hogy a vonat elindult – pedig még sokan leszálltak volna. Sajnáltam őket.

Így is időveszteséggel érkeztünk meg a második megállóba, Rotterdamba. Csak egy percem maradt, hogy elérjem a csatlakozást: előreláthatólag sikertelenül. A vonatunk elindult: szintén hoppon maradt utastársaimmal döbbenten néztük a vágány mellől. Gyors nyomozást végeztem, és megpróbáltam felszállni egy másik vonatra, de az is elment az orrom előtt. Arra jutottam, hogy

a legokosabb lesz visszamenni a többiekhez, és együtt kitalálni a legjobb megoldást.

Miközben mindnyájan a telefonjaink képernyőjét bújtuk vagy a kijelzőn próbáltunk tájékozódni, jött egy holland lány, aki Belgiumba tartott: ő tanácsolta, hogy egy óra múlva megy a következő vonat ugyanoda. Jó útitársnak bizonyult, és több ízben meg is nyugtatott, hogy az a vonat már közvetlenül kivisz a repülőtérre. Így nemcsak jó társaságban utazhattam, az is bebizonyosodott, hogy ha nyitva tartjuk a szívünk ajtaját, nem kell egyedül megtennünk az utunk egy-egy szakaszát.

A reptérre érkezve nagyon siettem, hogy le ne késsem a repülőt, bár szükségtelen volt a sietség – a kijelzőkön ez állt: „Nyugalom, a beszállási információkat hamarosan közöljük.”

Igazából azt a vonatot néztem ki először magamnak, amivel végül is idejöttem. Ha viszont mindent úgy foglaltam volna le, ahogy eredetileg terveztem, akkor valószínűleg lemaradtam volna az élményről, hogy ennyi kedves emberrel találkozzam az út során.

Újra felfedeztem, hogy – talán a folyamatos imának is hála – az Úrral való belső párbeszéd a hétköznapi életben konkrét alakot tud ölteni, és megértettem, hogy a mennyei Atya keze is ott van a sok kedvességben, amit az utunk során lépten-nyomon tapasztalunk.