Sose adjuk fel a reményt!

A lányunk kamaszkorában elkezdett túl nagy figyelmet szentelni a testének, és minden gramm fogyást győzelemnek fogott fel. Megszűntek a közös étkezések, pedig a feleségem mindent megtett, hogy a kedvében járjon. Nemsokára egyértelmű lett, hogy a lányunknak anorexiája van, és szakemberhez fordultunk.

Én, aki gyerekkoromban átéltem az éhezést, nem tudtam megérteni őt, emiatt pedig feszültség támadt a feleségem és énközöttem. Egy pap barátunk, miután beavattuk a problémánkba, meghívott, hogy vegyünk részt egy élelmiszergyűjtési akcióban, és segítsünk a szegényeknek szervezett ingyenes ebédosztásban. A feleségemmel vasárnaponként többször is elmentünk segíteni. Otthon aztán volt mit mesélnünk: összességében úgy éreztük, inkább kaptunk, mint adtunk. A lányunk pedig figyelmesen hallgatott… mígnem egy nap velünk jött.

Ezzel kezdődött a gyógyulása: a rideg valósággal való találkozás felnyitotta a szemét, el tudott feledkezni magáról.

Ráadásul ott megismerkedett egy fiúval, aki a szegényekért dolgozik, és a lányunk felismerte, hogy milyen értékes ember. Jól látta a papunk, hogy mire van szükségünk.

F.C., Olaszország

Agyvérzés miatt lebénult a bal oldalam. Hirtelen az egész életem megváltozott. Az fájt a legjobban, hogy ez felborította a terveket a nemrég beindított vállalkozásommal kapcsolatban, nem is beszélve a család életéről, a kamasz gyerekeimről. Hosszú napokon át próbáltam elfogadni az új életvitelt, az új határokat, a terveimről való lemondást… Furcsamód azonban, miközben a világ összeomlott, megnyílt előttem egy korábban alulértékelt és elhanyagolt dimenzió: a hitéletem. Az az igazság, hogy évek óta nem imádkoztam. Most, hogy felismertem, mennyire esendő vagyok, ösztönösen elkezdtem imádkozni. Nem a hittanon tanult kötött imákat kezdtem mondani, hanem újra megtanultam Istennel beszélgetni.

Közben folytatódtak a kezelések. Milyen eredménnyel? Amit nem is reméltünk: minden funkció újraindult. Most, hogy a gyógyulás útjára léptem, bizton állíthatom, hogy Isten szeretete meg akarta mutatni nekem az élet mélységeit. Egy agyvérzésen keresztül.

D.A., Argentína

Amikor 2020 augusztusában robbanás történt Bejrútban, fájdalmat és dühöt éreztem. Egy kérdés dübörgött bennem: nem szenvedett még eleget Libanon? A földdel egyenlővé tett városrészre gondoltam, ahol születtem és felnőttem, ahol a rokonaim és barátaim meghaltak, megsebesültek vagy kitelepítették őket. Arra a helyre gondoltam, ahol a jól ismert lakóházak, iskolák, kórházak súlyosan megrongálódtak. Azokban a napokban igyekeztem az édesanyám és a testvéreim mellett lenni, próbáltam válaszolni az üzenetekre, melyekből éreztem a szeretetet, a segítő szándékot, sokak imájának erejét.

Hinni akartam, hogy itt az idő, hogy a megosztottságra azzal a szeretettel válaszoljunk, amit Isten ültetett a szívünkbe.

A könnyeken túl láttam azt is, hogy sok libanoni, köztük sok fiatal is felmérte a helyzetet maga körül, és a rászorulók segítségére siettek. Ezt látva remény született bennem, hogy lesznek köztük elkötelezett emberek, akik a problémák megoldásához készek a valódi párbeszédre, akik az egyetértésre törekednek, akik újra fel tudják fedezni, hogy testvérek vagyunk – mert azok vagyunk.

Josiane, Libanon