Szálka a szemben

Egy hétfő este a gyerekeim fürdetése közben észrevettem, hogy a jobb alkaromon az egyik anyajegyem sokkal csúnyább, mint volt. Rögtön pánikba estem, hogy most mit csináljak?! Eddig fel sem tűnt. Későre járt, így nem tudtam már sem az SZTK-t, sem magán bőrgyógyászatot felhívni. Egyet megnéztem online, de csak nagyon sokára lett volna ott is időpont. Közben csak kattogott rajta az agyam, hogy mikor tudom orvosnak megmutatni. Én nagyon bele tudom pörgetni magamat ilyen helyzetekbe, de férjem mondta, hogy nyugodjak meg, majd másnap reggel felhívom őket.

Azon a helyen, akikre végül a jó megközelíthetőség miatt esett a választásom, pont kedden volt bőrgyógyász. Ahogy csak tudtam, felhívtam őket, már a nyitási idő után nem sokkal. Mondták, hogy aznapra már nincs hely. Jövő héten meg szabadságon van a doktornő. De… szerintük megnéz még engem a rendelési idő lejárta után. Ugyan 19 óráig van, de menjek oda. Imádkoztam magamban, hogy tényleg így legyen. Egy kedves, mosolygós doktornő fogadott, aki alaposan végignézett minden anyajegyet, nem csak azt az egy problémásat. Abszolút nem éreztette, hogy neki már lejárt a munkaideje, és csak legyünk gyorsan túl rajta. Kiderült, hogy ami miatt mentem, „csak” bevérzett, de nincs vele baj. Viszont két másikat le kellene vetetni mindenképpen. Nekem régebben négyet távolítottak el. Hármat SZTK-ban, egyet magánban (hogy gyorsan meglegyen), de az SZTK-s sebészorvossal sokkal elégedettebb voltam, így egyszerre tudtam, hogy ezeket is vele akarom kiműttetni. De mikor kapok oda is időpontot? Egyáltalán fogadnak-e. Mikor ő végezte ezeket az ambuláns műtéteket, akkor még a belvárosban laktam, oda tartoztam. De azóta elköltöztünk.

Sajnos hajlamos vagyok a halogatásra, így pár nappal később hívtam fel a belvárosi sebészetet, hogy mikor mehetnék időpont-egyeztetésre a doktor úrhoz. Csodák csodájára, két nap múlvára kaptam időpontot. Pont hamvazószerdára. De korán reggelre. Kicsit izgultam, hogy megmondják majd a recepción, hogy én nem ide tartozom, ne ide jöjjek.

Ahol most lakunk, ez onnan BKV-val kb. egy óra. A villamoson elolvastam a márciusi életigét majd a mobilomat nyomkodtam. A kisföldalattin viszont már a velem egy kocsiban utazó embereket figyeltem. Hova mehetnek? Mit csinálhatnak? Iskolába? Munkába? Elkezdtem számolni. Egy-kettő- három-négy-…- tizenegy. Abban a kis kocsiban úgy tizenegy ember a telefonját bújja, ki sem látnak belőle. Semmi szemkontaktus egymással, vagy a felszállókkal. Nulla kommunikáció.

Sok évvel ezelőtt, még egyetemista koromban, a kari lap egyik rovatának szerkesztője voltam, és sokszor én is írtam oda budapesti tömegközlekedésen történt kis valós sztorikat. Akkoriban még nem volt ennyire elterjedt az okostelefon, mint manapság. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy „Te jó ég! Mit írtam volna, ha akkor is ez van?!” Mindenki csak a saját kis online világába burkolózik, a külvilágot teljesen kizárva. Megállapítom magamban, hogy ez valahol nagyon szomorú. Kicsit el is ítélem őket. Aztán rádöbbenek, hogy a villamoson én is ezt csináltam, meg a buszon is ezt szoktam, ha megyek be a belvárosba. Én sem vagyok tőlük különb.

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lk 6,41)

Még két megálló. Elmondok két imát magamban, hogy minden jól menjen, és ne az legyen, hogy hiába utaztam ide… Az előzetes időpontom előtt hívnak pár perccel. A doktor úr ugyanolyan rendes, mint régen. Mondom neki, hogy mi járatban, és hogy ő műtött le nekem régen három anyajegyet, csak akkor még más volt a nevem, a címem, és azóta lett két gyerekem is. A végén még képeket is mutattam róluk neki, és mosolyogva tudtunk az élet dolgairól beszélgetni. Kérdezte, hogy lesz-e még, és elmesélte, hogy neki nyolc unokája van a három gyerekétől. Gratuláltam neki. Sikerült május 8-ra megbeszélni a műtétet, és annak is örültem, hogy egyáltalán sikerült.

Aznap este elmentem a Bosnyák téri templomba, az esti hatos szentmisére. Úgy terveztem, hogy gyónok is. Be is álltam a gyóntatószék egyik oldalára, de csak később tűnt fel, hogy nem onnan mennek be az emberek, hanem a másik oldalról. Így már jópáran elém keveredtek. Kicsit mérges lettem – így majd megint nem jut rám idő. Aztán kicsit el is szégyelltem magam, hogy igazából nekem kellett volna jobban figyelni, nem azokra mérges lenni, akik egyszerre jó helyre álltak. Végül utolsóként, de sikerült meggyónnom, és áldoznom is. Hála volt a lelkemben.

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lk 6,41)

Pár hete Facebookon hozzászóltam egyik ismerősöm posztjához valamit. Erre egy ismeretlen rám támadt alatta.  Én is hasonló hangnemben válaszoltam neki. De benne volt a fejemben, hogy inkább nem is ezt kellett volna írnom, amit írtam, hanem valami még ütősebbet, és bántam, hogy nem elég frappánsan válaszoltam. Aztán ez az ismerős törölte mindkettőnk hozzászólását. (Jogosan.)

Azonban ez a nő egy zárt anyukás csoportban is elég érdekes kommenteket írogatott egy olyan képünk alá, ahol a kisfiammal vagyok. Nekem sem kellett több, nyomtam egy print screent a hozzászólásra, és jelentettem az adminoknak.

Pár perccel később már nem voltak ott a hozzászólásai, de gondoltam, nekem megvan lementve a telefonomban, beteszem oda, hadd lássa mindenki, hogy ő mit írt, és ezt senki nem engedheti meg magának. Főleg ha én nem ártottam neki semmit. Be is tettem. Aztán jött egy isteni sugallat: így te is ugyanazt csinálod, mint ő. Te sem vagy különb, ha ezt így, ami már nincs is ott, közszemlére teszed. Aztán kitöröltem. Megnéztem a profilját, és láttam, hogy vannak közös ismerőseink. Egyiket megkérdeztem, hogy mesélje már el, hogy ő kicsoda, és vajon miért írogat ilyeneket nekem, amikor nem is ismer. Aztán kiderült, hogy neki is vannak nehézségei. Talán nagyobbak is, mint nekem. Utána már nem haragudtam rá. Sőt, még egy picit sajnáltam is.

Máskor egyik ismerősömmel kibeszéltem egy harmadikat. Bevallom, utána lelkiismeret-furdalásom volt, mert most már alapvetően pont azt vallom, hogy ha valakivel gondunk van, akkor inkább egymással beszéljük meg. De ismerjük el, hogy ez nem mindig olyan egyszerű! Könnyebb egy harmadik embernek mondani. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy régebben ő is beszélt rólam a hátam mögött, és miután visszajutott hozzám, nem mindig tetszett… és akkor is megszólalt egy hang a fejemben: hát, te is ugyanazt csinálod! Te sem vagy különb!

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lk 6,41)

Gyarló emberi mivoltunkból fakadóan sajnos könnyen kritizálunk másokat. De tegyünk hozzá valamit: a másik életének csak kis töredékét látjuk, nem a nagy egészet. Nem tudhatjuk, hogy ő éppen mivel küzd. Akár testileg, akár lelkileg. Mielőtt legközelebb ítélkeznénk a másik felett, legyen ez a fejünkben! Én is ezt gyakorlom.