Isten kezét ne csak magad fölött keresd, hanem nézz néha a lábad elé. Ez volt a tanítás. Merthogy az is az ő keze, amelyik ott lenn van és kér. Rágott körmű, vagy lakkozott, kérges vagy selymes, mind ugyanaz – ezt mondták. Nem is mondták, csak csinálták. Mert az én szüleim csillagszemű emberek voltak. Istenüket a tekintetükben hordozták.
Annak az Istennek szelíd volt a hangja és meleg volt a tenyere. Elfogadtam, hogy az ő világában élek. Hamar megtudtam, hogy nincsen külön Istene a zsidóknak, a kommunistáknak vagy a keresztényeknek, buddhistáknak… Az Isten ugyanaz, csak mindenki másik ruhát aggat rá, ha látni akarja.
Isten láthatatlanságát elviselni nem sok ember képes. Még Mózes is fejére húzta köntösét. Így lett lassan a világból Isten gardróbja. A vallások az ő ruhatára. Sőt, rengeteg istenképet vehetünk másodkézből, mint a használt ruhát. Mert nagyon sokan félnek az Istentől, és nem merik megölelni. Képmutató kultúra a miénk. A szüleinket sem látjuk ruha nélkül, legfeljebb már elesett állapotukban. Akkor meg a mezítelenségük nélkül is van elég bajunk.
1956 forradalmi napjaiban történt, hogy a kommunista rendőr kért menedéket nálunk. „Engedjen be, doktor úr, mert meg fognak ölni!” És két napig a sötétkamrában bújtatta, ott etette apám. De szilveszterkor messziről jött spiclik voltak vendégeink vagy éppen bölcselkedő „téglák” cigarettáztak a szüleinknél szombat délután. Nem is tudtunk mindenkiről, csak néha szóltak, hogy moderáljuk magunkat, mert olyan emberek jönnek, akik nem mindent értenek.
Apám nem mérlegelt, ő maga volt a mérleg.
És anyám ebben avatott társa. Minket emberek vettek körül kicsi korunktól, nem zsidók, nem kommunisták, nem magyarok és nem labancok – pusztán emberek. Akiknek, ahogyan a szüleink, mi is kerestük a tekintetét. S mikor felismertük, bólintott az Isten, mi pedig akkor – megfogtuk a kezét.
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: pixabay
Tíz évvel ezelőtt, 45 évesen várandós lettem a hatodik gyermekünkkel. Amikor a gyerekek megtudták, először megdöbbentek, aztán tudomásul vették, hogy ilyen „öregen” is lehet még kisbabája valakinek és kezdték befogadni az új ...
Lehet-e újraépíteni egy széthulló kapcsolatot? Áthidalható-e egy házasságban a nemzetiségi és kulturális távolság? Lehet-e értékes, ami eltört és meg kellett ragasztani? A kisgyermekes Laura és Federico története.
„Mint ahogyan egy vonal sok pontból áll, az élet sok jelen pillanatból áll.” Egy otthon történt baleset „üzenete”: éld tudatosabban a jelen pillanatot! Írországban élő osztrák szerző osztotta meg a tapasztalatát az olvasókkal.
