Szuszogó-pufogó, avagy a lelki légzés szabályai

Olvasási idő: 3 perc

„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,21–22)

George Herbert angol költő és pap úgy fogalmazott egy versében, hogy az ima „Isten lehelete az emberben, amely elér az ember születéséig”. Ez a gondolat jutott eszembe, amikor János evangéliumának azt a részét elmélkedtem végig, amelyben Jézus megjelenik a tanítványoknak.

Jézus képe, amint rálehel a tanítványaira, azonnal eszembe juttatta a második teremtéstörténetet a Teremtés könyvében: „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,7). De Ádám teremtésén túl egy még közvetlenebb történet is eszembe jutott, a saját születésem.

Idén töltöttem a negyvenkilencet, és nemrég a szüleimmel felidéztük a születésemet. Három héttel korábban jöttem világra. Egy hét kórházi tartózkodás után ugyan hazavihettek, de ismét egy héttel később a légzésem lelassult, és a szüleimnek a helyi sürgősségire kellett vinniük. Mivel az ottani felszerelés nem volt megfelelő egy újszülött ellátására, végül több hetet a philadelphiai Szent Kristóf gyermekkórházban kellett töltenem.

A bennlétem alatt tüdőgyulladással, vérmérgezéssel és szemfertőzéssel is küzdöttem. Az orvosok már felkészítették a szüleimet a legrosszabbra, vagyis, hogy lehet, nem élem túl ezeket a napokat. De a sok vizsgálat, a rengeteg vérvétel – amely miatt a szüleim már attól tartottak, hogy vérátömlesztésre lesz szükségem –, valamint az antibiotikumok, a légzésterápia és az oxigénpótlás végül meghozták az eredményt. A légzésem megerősödött, és végre hazatérhettem a szüleimmel és a bátyámmal.

A kórházi tartózkodásom alatt a szokatlan légzési mintám miatt az egyik orvos a „Szuszogó-pufogó” becenevet adta nekem.

Azóta sokszor elgondolkodtam a kilégzés és belégzés különös egyensúlyán, amelyre szükség van ahhoz, hogy a test erős és az elme nyugodt maradjon, a lélek pedig megújuljon.

Amikor a légzésem nincs egyensúlyban, szédülni kezdek, fáradtnak és gyengének érzem magam. Ugyanezt megtapasztaltam a lelki életemben is.

Volt, hogy olyannyira a hit kincseinek befogadására koncentráltam – a Szentírásra, a közösségre, a liturgiára, a zenére, a teológiára –, hogy elfelejtettem egyensúlyba hozni a „belégzést” a „kilégzéssel”.

Máskor pedig annyira a kifelé áradó szolgálatra összpontosítottam (pl. a lelki kísérésre, a szolgálatra, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire, az igazságosság melletti kiállásra, különösen a peremre szorult emberek esetében), hogy egyszerűen elfogyott a levegőm, és ugyanazt a gyengeséget és kimerülést tapasztaltam meg, amely akkor ér el, ha elfelejtek belélegezni.

Ahogy csecsemőként meg kellett tanulnom egyensúlyba hozni a légzésemet, úgy ma is hasonlóan „szuszogok és pufogok”; próbálom belélegezni a Szentléleknek ugyanazt az ajándékát, amelyet a tanítványok kaptak pünkösdkor, azt a békét, amely abból fakad, hogy valóban elhiszem: Isten szeretett gyermeke vagyok.

Belélegzem a szeretetet, az irgalmat és a nagylelkűséget, amelyet a családomtól, a barátaimtól, a munkatársaimtól kaptam, valamint attól a sok sérülékeny embertől, akikkel lehetőségem nyílik találkozni a plébániánk szolgálatában.

És miután mindezt a szeretetet, irgalmat és nagylelkűséget magamba fogadtam, szó szerint „ihletet” kapok arra, hogy továbbadjam ezeknek az ajándékoknak a gyümölcseit. A Szentírás ezek közül néhányat meg is nevez: türelem, öröm, kedvesség, szelídség és béke.

Jób könyvében ezt olvassuk: „Istennek éltető lelke teremtett meg, a Magasságbeli lehelete éltet.” (Jób 33,4).

Ahogy tovább figyelek a légzésemre, és arra az egyensúlyra, amellyel belélegzem Krisztus békéjét és a Szentlélek ajándékát, majd kilélegzem a kapott örömöt, szeretetet, irgalmat és nagylelkűséget, ezekkel a kérdésekkel imádkozom:

Mit és kit lélegzek be a mindennapjaimban? Egészséges és életet adó-e a „levegő”, amelyet magamba engedek? Mibe lehelek életet a családomban, a munkámban, a környezetemben? Hová küldhet engem Isten a hétköznapokban, hogy másokat is „megihlessek” a megtapasztalt szeretet, irgalom és nagylelkűség ajándékaival?