Gyötrő fájdalom

Délutánra látogatót vártam: egy fiatal anglikán anyukát, akit már egy ideje ismertem. Nagyon szomorú volt, és a fájdalmát akarta nekem elmondani. Meglehetősen fiatalon ment férjhez egy nála idősebb, gazdag ügyvédhez, majd született egy kislányuk, az egész család nagy örömére. A hölgy vidéken, egy nagyon szép házban nőtt fel, ahol minden kényelme megvolt, de el volt zárva a világtól. Most, hogy Londonba költöztek, minden érdekelte, olyan volt, mint egy serdülő lány, aki mindent meg akar ismerni. Férje azonban azt akarta, hogy inkább otthon legyen jó feleség és hűséges anya, és nemtetszését fejezte ki, ha barátságokat kötött, múzeumba, üzletekbe járt, találkozókon és konferenciákon vett részt. Az anyuka azonban mindezt szépnek és érdekesnek találta, és biztos volt abban, hogy ezzel semmi rosszat nem tesz.

^{Balra Dori Zamboni, mellette középen Chiara Lubich}

A nálam tett látogatása előtti héten férje elment édesanyjához Anglia északi részére, és magával vitte a kislányt is. Feleségével ügyvédjén keresztül közölte, hogy nem adja vissza kislányukat, mivel ő rossz, a gyermek felnevelésére képtelen anya. Miközben ezt elmesélte nekem, zokogott, mert ő maga is elvesztette az édesanyját, mikor egészen kicsi volt, és így még jobban fájt neki ez az elszakadás a gyermekétől. „Megértem, mit érez a kislányom, mert tudom, mit jelent vágyakozni az elvesztett édesanya után” – mondta.

Annyira gyötörte a fájdalom, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok megszólalni, nem tudom, mivel bátorítsam, és én is elkezdtem sírni. „Uram, mit mondjak, hogyan tudnám megvigasztalni egy ilyen nagy bánatban?”

Továbbra sem mondtam semmit, de nem aggódtam, mert Valaki a bensőmben emlékeztetett Pál buzdítására: „Sírjunk azzal, aki sír.”

Nem tettem mást. Belemerültem a lelkébe, a fájdalmába, amennyire képes voltam erre, mert szerettem őt. Egyszer csak, könnyek közepette, halkan azt mondta: „Tudom, mit akarsz mondani (pedig nem akartam neki semmit sem mondani!) … Azt, hogy Isten jobban anyja a kislányomnak, mint amennyire én, ha hiszek szeretetében és elfogadom a fájdalmamat.” Felállt, letörölte könnyeit, mindent megköszönt, és elment. Mennyire igaz, hogy a szeretet olyan, mint a szemünk, mert rajta keresztül látunk!