Találkoztunk Jézussal – a NEK nyitómiséje

Vasárnap 16 órakor hármas ünnepet ültünk: ez egyszerre volt a kongresszus nyitómiséje, Veni Sancte tanévnyitó, és ezerkétszáz gyermek lett most elsőáldozó. A szentmise után néhány résztvevőt megkértem, mondják el a benyomásaikat, érzéseiket, gondolataikat. „Rendkívüli, szívderítő, lenyűgöző” – csak néhány jelző, de mind arra mutat, hogy a szertartás maradandó közösségi élményt jelentett az ott összegyűlt híveknek. Hálás szívvel gyűjtöttem csokorba a tapasztalatokat:

Családostul jöttünk, kicsi gyerekekkel, végül is szabad téren vagyunk, az se volt gond, ha játszottak vagy olykor sétálni kellett velük egy picit, mi tudtunk közben figyelni. Teljesen más a személyes jelenlét, természetesnek éreztük, hogy eljövünk – a tévét eleget néztük a karantén időszakában. Felemelő érzés volt ennyien együtt énekelni, és nagy öröm, hogy ennyi embernek fontos, hogy kijöjjünk, és lássanak minket.

(Zsombok Gergő és Zsuzsanna, Kőbányai Szent László plébánia)

Az egyik oldalsó utcában vettünk részt a szentmisén, s bár a látvány egésze nem jutott el hozzánk, a gyönyörű zenei szolgálat teljessé tette az ünneplést. Épp a kivetítőnek köszönhetően láthattam, amikor a szertartás vége felé a papság és az elsőáldozók szektorát felülnézetből egymás után mutatták: bár mindkettőben fehér ruhában álltak, az izgés-mozgás elárulta, melyik a gyerekeké… Az egyik kisfiú széles mozdulatokkal még vezényelt is. Nagyon kedves és szívderítő jelenet volt – hiába, nem könnyű egy hosszú szentmisét csöndben, mozdulatlanul végigülni. S talán nekünk, felnőtteknek is jó lenne gyakrabban átélni a közös éneklés felszabadultságát – ahogyan ezt most megérezhettük az Eucharisztikus himnusz alatt.

(Bóka Mária, Kecskemét)

Kilencen jöttünk együtt egy kisbusszal, a plébánosunk, dr. Lengyel Gyula unszolására – azaz nem is kellett minket unszolni, megegyeztünk, és jöttünk, végtelen nagy örömmel. A szívünk megtelt sok örömmel, boldogsággal. Jó itt lenni, a sok jó embert látni.

(Slachta József, Heves)

Nagyon meghatott az áldozáskor egy jelenet, aminek tanúja lehettem. Amikor az áldoztató atyánál elfogytak az áldozók, kicsit még várt, aztán készült elmenni. Láttam, hogy volt a közelben pár kislány, akik nem tudták, odamenjenek-e az atyához, hogy megáldja őket. Megszeppentek voltak, akarták is, nem is – az atya viszont észrevette őket, és ő maga ment oda hozzájuk. Ezt annyira jó volt látni! Nagyon szép gesztus volt. Olyan érzés fogott el, amit úgy tudnék szavakba önteni, hogy

elmentünk Jézussal találkozni, és Jézus odalépett hozzánk.

(Papp Attila, Gödöllő)

Bennem régi emlékek jöttek elő: milyen jó volt megtapasztalni a nagy egységet a harminc évvel ezelőtti pápalátogatáskor vagy az ifjúsági világtalálkozók alkalmával is, amikor szintén ilyen sokan összejöttünk. Most az énekek fogtak meg legjobban: különösen a magyar himnusz, a harangszóval a végén és a Győzelemről énekeljen, a négy versszakkal. Rendkívüli volt.

(Mák Tamás, Gödöllő)

Az egyik fiam ma volt elsőáldozó. Kicsit tartottam ettől a tömegrendezvénytől, és attól, hogy a reprezentálási kényszer elnyomja a szentmise lelkiségét. Félelmem szerencsére nem igazolódott: a szentmise a lehetőségekhez képest a lényegre koncentrált, nem egy kameráknak szóló műsor volt, hanem valóban részt lehetett venni, nem éreztem magam nézőnek. Kért persze lemondást is: nem láttam a nekem kijelölt és egyébként igen jó helyről, ahogy a gyermekem először áldozáshoz járult, s egyáltalán, a családunk három helyen ült: a fiam az elsőáldozókkal, mi a férjemmel az elsőáldozók szüleinek fenntartott helyen, a többi gyerekem pedig egy távolabbi szektorban. Így nem vált az élmény igazán közössé. De

ebben is megélhettem, hogy a gyerekeim nem az én tulajdonaim, hanem Istenéi.

Lenyűgöző látvány volt a püspökök, bíborosok tömött sora, ahogy felvonultak a színpadra. Valóban távlatot ad katolicizmusunknak, ha belegondolunk, mögöttük egyházmegyék, hívek sokasága…

S hogy mit jelenthetett ez az elsőáldozó gyerekeknek? Ahogy a beszélgetéseiket hallgattam, egyelőre erősebb benyomást tett rájuk a nagyszabású rendezvény, a sok nyelven tartott szentmise, az ajándékcsomag, benne a kongresszus süteménye, áhítat helyett inkább ámulat és büszkeség töltötte el őket, hogy ilyen különleges dologban vehettek részt. Hogy az Oltáriszentséggel való találkozás mélyebb élménnyé váljon, még sok-sok évközi, „sima” szentmisén kell magukhoz venniük Jézust, és ez az én szülői felelősségem is.

(P. E. , Budapest)