Nincs karácsony Jézus nélkül

Két történet, két karácsony. Ami közös bennük, hogy egyik sem pont úgy alakult, ahogy előre eltervezték. De aztán közbelépett a „természetfeletti” logika, a szeretet árama elindult, sikerült békében maradni, s így lettek az ünnep percei a jelen pillanat szívdobbanásai, mert ott és akkor valóban megszületett Jézus.

nincs-karacsony-jezus-nelkul

A leg­sze­gé­nyebb, va­ló­já­ban a leg­gaz­da­gabb ka­rá­cso­nyunk


Ki­csit fél­tünk az idei ka­rá­csony­tól. Ed­dig min­den szen­tes­tét a nagy­né­ném­nél töl­töt­tünk, aki 94 éves édes­any­já­val él egye­dül. De idén úgy tűnt, hogy le kel­le­ne mon­da­nunk er­ről. Ugyan­is apu­kám ta­valy sú­lyos agy­vér­zést ka­pott, és so­ká­ig élet­ve­szé­lyes ál­la­pot­ban volt. A bal ol­da­la le­bé­nult, bár még így is könnyeb­ben „utaz­tat­ha­tó”, mint nagy­né­ném édes­any­ja. Azt mind­nyá­jan érez­tük, hogy egy­más nél­kül na­gyon szo­mo­rú len­ne az ün­nep. Sze­gény anyu­kám osz­tott, szor­zott, hogy ho­gyan le­het­ne ki­gaz­dál­kod­ni a ta­xi­ra va­lót, de hát ka­rá­csony­es­te a fu­var­dí­jak jó­val bor­so­sab­bak, s apu­kám be­teg­sé­ge mi­att a mi pénz­tár­cánk jó­val so­vá­nyabb volt. Vé­gül Is­ten­re bíz­tuk ag­go­dal­ma­in­kat, s a tisz­te­let­re­mél­tó em­be­ri ma­te­ma­ti­ka oly lo­gi­kus szá­mít­ga­tá­sa­it, amit a de­cem­be­ri élet­ige is meg­erő­sí­tett, hi­szen Ne­ki sem­mi sem le­he­tet­len.

S ek­kor köz­be­lé­pett a „ter­mé­szet­fe­let­ti” lo­gi­ka: eszem­be ju­tott egy na­gyon ked­ves ba­rát­nőm, aki­nek saj­nos évek­kel ez­előtt meg­hal­tak a nagy­szü­lei és a szü­lei is. Már több­ször hív­tuk, hogy tölt­se ve­lünk a ka­rá­csonyt, de min­dig vissza­uta­sí­tott min­ket, mond­ván, hogy ki­lóg­na har­mo­ni­kus kis csa­lá­dunk­ból és fe­les­le­ges­nek érez­né ma­gát. Ne­ki van ko­csi­ja, s úgy gon­dol­tam, elő­ho­za­ko­dom az­zal a ké­rés­sel, hogy vi­gyen el min­ket de­cem­ber 24-én a nagy­né­ném­hez (ak­kor csak a vissza­út­ra kell ta­xit hív­nunk), hisz en­nél na­gyobb aján­dé­kot nem kap­hat­nánk tő­le. A sze­me bol­do­gan fel­csil­lant, és nem­csak a fu­var­ra mon­dott igent, ha­nem ka­rá­cso­nyi meg­hí­vá­sunk­ra is (ter­mé­sze­te­sen ez a ha­za­szál­lí­tást is je­len­tet­te). Az ő nagy­lel­kű sze­re­te­te hat em­ber­nek oko­zott örö­möt, a hat em­ber örö­me pe­dig ne­ki volt ma­ga a bol­dog­ság. Az ün­nep per­cei szá­má­ra is és szá­munk­ra is az idő, a je­len pil­la­nat szív­dob­ba­ná­sai vol­tak. Azt mond­ta, ő min­dent meg fog ten­ni azért, hogy jö­vő­re is így le­gyen.

Föl­di szem­mel néz­ve ez volt a leg­sze­gé­nyebb, va­ló­já­ban a leg­gaz­da­gabb ka­rá­cso­nyunk, mert apu­kánk – ha nem is tel­je­sen egész­sé­ge­sen, de vi­dá­man mo­soly­gott ránk a fa mel­lett – és ő volt szá­munk­ra Is­ten leg­na­gyobb aján­dé­ka.

L. An­na

 

 

 

 

A leg­szebb ka­rá­csony

 

A ka­rá­csonyt vár­va már elő­re örül­tem, hogy lesz időnk szé­pen elő­ké­szí­te­ni az ün­ne­pet. Meg is be­szél­tük, hogy ki mit fog csi­nál­ni. Reg­gel, fel­ke­lés után két fi­am és a pá­rom kö­zöl­ték, hogy „el­ug­ra­nak” aján­dé­kot ven­ni, mert egy pár ap­ró­ság még hi­ány­zik, de na­gyon si­et­nek vissza.

Én itt­hon ké­szü­lőd­tem és egy­re csak tel­tek-múl­tak az órák, de nem jöt­tek. Ké­ső dél­után te­le­fo­nál­tak, hogy még ma­rad­nak, mert „be­le­jöt­tek” a vá­sár­lás­ba. Pró­bál­tam nyu­god­tan fo­gad­ni a hírt, de be­lül elég­gé bán­tott a do­log. Az­tán eszem­be ju­tott, hogy Má­ri­á­nak sem úgy ala­kult az éle­te, ahogy el­ter­vez­te. Így Ve­le vár­tam a kis Jé­zust és meg­pró­bál­tam Ér­te ten­ni min­dent: az ebé­det, amit hi­á­ba főz­tem meg, a sok mun­kát, amit egye­dül vé­gez­tem el. Jó ké­sőn jöt­tek ha­za, mint­ha mi­sem tör­tént vol­na és bol­do­gok vol­tak, hogy mi­lyen jót vá­sá­rol­tak. Me­get­ték va­cso­rá­ra az ebé­det és biz­to­sí­tot­tak ró­la, hogy hol­nap min­dent ha­mar meg­csi­nál­nak. Már őszin­tén szól­va nem na­gyon hit­tem, de pró­bál­tam részt ven­ni az örö­mük­ben, bár igen ne­he­zem­re esett. Min­den­eset­re bé­ké­ben fe­küd­tünk le.

Más­nap már reg­gel el­kez­dő­dött a „cso­dák nap­ja”. Együtt men­tünk mi­sé­re, bár már ál­ta­lá­ban a fi­úk kü­lön men­nek, vagy né­ha el is „fe­lejt­kez­nek” ró­la. Egy ven­dég atya mond­ta a mi­sét, így a plé­bá­no­sunk gyón­ta­tott. Egy­szer csak az én két fi­am is „be­so­rolt” a gyó­nók kö­zé. Már lát­tam a száz­szo­rost, ami­vel az Úr meg­aján­dé­ko­zott. Mi­se után szól­tak, hogy el­ug­ra­nak va­la­ho­va, de tény­leg csak egy kis idő­re. Új­ra pró­bál­tam ki­mon­da­ni az igent… Hát nem volt könnyű! Még­is úgy sze­ret­tem vol­na, ha bé­ke és sze­re­tet ma­rad kö­zöt­tünk.

Pár óra múl­va ha­za­jöt­tek és ak­kor tény­leg kez­dett „be­in­dul­ni” az ün­nep. Nem­csak a mun­ka: lát­tam, hogy min­den­ki pró­bál­ja meg­ten­ni a sa­ját lé­pé­se­it, vagy el­ve­szí­te­ni va­la­mit a má­si­kért. Ap­ró dol­gok­ról volt szó, de szá­mom­ra ezek je­len­tet­ték a dí­sze­ket a ka­rá­csony­fán, pl. ami­kor az egyik fiú a fát dí­szí­tet­te, a má­sik oda­szólt ne­ki, hogy va­la­mit más­ként kel­le­ne csi­nál­nia, mi­re ő az el­ső szó­ra vál­toz­ta­tott. A pá­rom a ha­lász­lét főz­te, én a töb­bi dol­got pró­bál­tam úgy vé­gez­ni, hogy ne aka­dá­lyoz­zam őket, vagy ne za­var­jon az a mód (fel­for­du­lás stb.), ahogy ők vég­zik a dol­gu­kat.

 

 

Köz­ben el­mond­tam, hogy sze­ret­ném a „szál­lást ke­res a Szent Csa­lád” min­tá­já­ra az es­tét meg­ün­ne­pel­ni. Ki-ki a szo­bá­já­ban egy gyer­tya mel­lett vár rám és én kör­be já­rok, ko­pog­ta­tok, éne­ke­lek, együtt imád­ko­zunk és me­gyünk to­vább a kö­vet­ke­ző szo­bá­ba. „Vég­ál­lo­más” a nap­pa­li a ka­rá­csony­fá­val. Az­tán az újabb cso­da: Azon­nal mind a há­rom „fiú” egyet­ér­tett. Óri­á­si öröm volt szá­mom­ra. Sok ne­héz­ség után ez az el­ső év, hogy min­den­ki­nek van kü­lön szo­bá­ja, ezért is sze­ret­tem vol­na így ün­ne­pel­ni. Úgy lát­szik, meg­ér­tet­ték. Nem kis do­log ez, hi­szen sok­szor lá­tom, nem úgy dön­te­nek, nem ar­ra men­nek, amer­re sze­ret­ném, rosszul vá­lasz­ta­nak. Há­la van ben­nem, ami­kor Jé­zus­ra és Má­ria bíz­ha­tom őket, mert én nem te­he­tek sem­mit.

Gyö­nyö­rű az es­te. El­in­du­lok, ko­po­gok, ének­lek: Szál­lást keres… (és nem ne­vet­nek ki, pe­dig csak jó ha­mi­san tu­dok éne­kel­ni). Az­tán be­me­gyek a na­gyob­bik fi­ú­hoz: Imád­ko­zunk, az asz­ta­lon ég a gyer­tya és szép rend van a szo­bá­já­ban. Azu­tán jön ve­lem a ki­seb­bik­hez, és együtt éne­ke­lünk: Szál­lást keres… Ná­la is ég a gyer­tya: imád­ko­zunk, nő az öröm. Vé­gül a pá­rom vár a mi szo­bánk­ban. Az én szá­mom­ra ő a leg­na­gyobb aján­dék. Hosszú éve­kig nem akart ve­lünk imád­koz­ni, most ná­la is ég a gyer­tya és mind a né­gyen há­lát adunk a sze­re­te­tért, ami köz­tünk van.

Vé­gül a ka­rá­csony­fá­nál, a já­szol­nál kö­szönt­jük az Urat. Ol­va­sok a Szent­írás­ból, de alig lá­tok. A pá­rom az or­rom­ra te­szi a szem­üveg­ét, a nagy­fi­am kö­ze­lebb áll a gyertyával…

Meg­szü­le­tett Jé­zus Bet­le­hem­ben, és köz­tünk is. Ne­kem ez volt az iga­zi aján­dék. Az egyik leg­szebb ka­rá­csony mi­ó­ta élek.

E. Ka­ta

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Suraj Shakya/unsplash (nyitókép), és Debby Hudson/unsplash (belül)

Forrás: A történetek elsőként az Új Város 2000/12 és 2001/12. számaiban jelentek meg.

Legújabb könyveink: