Isten önkéntese volt: id. Frivaldszky Jánosra emlékezünk

Milyen családban nevelkedtél, milyen lelki útravalóval indultál neki az életnek?

Úgynevezett keresztény középosztályi családba születtem, 1936-ban. Édesapám hídmérnök volt, a minisztériumban dolgozott, amíg az ötvenes években onnan gerincességéért ki nem tették. Édesanyám a Fővárosnál volt tisztviselő, de nemsokára nyugdíjba ment, hogy gyerekeivel – öcsémmel meg velem – lehessen. Templomba járó emberek voltunk, amiben komoly szerepe volt az akkori társadalmi elvárásoknak is. Később az ötvenes években, éppen a vallásüldözés, a társadalmi mellőzöttség vitt minket jóval közelebb Istenhez. Annak is komoly hatása volt elmélyülésünkre, hogy öcsémmel egyházi iskolába jártunk, ráadásul fiú létünkre néhányad magunkkal lányiskolába a Sion nővérekhez. A rendet két konvertita zsidó kereskedő alapította, és ’45-ben azért voltak kénytelenek fiúkat is felvenni, mert növendékeik egy része Auschwitzból nem tért haza. Náluk tanultam meg a zsidóságot – „árjaként” – mintegy belülről megélni, valamint azt is, hogy az apácaiskolában a természet koronája a nő volt. Ott tanított meg a sekrestyés nővér ministrálni, ott voltam elsőáldozó. E nővér meghatározó személy volt életemben, haláláig leveleztem vele, akkor is, amikor Costa Ricában élt. Sok éven át nem tartottam lehetetlennek azt sem, hogy pap legyek.

De végül mérnök lettél.

Az érettségim előtti hat osztályt egy nagyon jó gimnáziumban jártam, jól tanultam, osztályelső voltam latinból és fizikából. Legszívesebben valami bölcsész pályára mentem volna, viszont tisztában voltam azzal is, hogy ez világnézeti megalkuvások nélkül lehetetlen. Sem úttörő, sem DISZ-tag nem voltam. Kompromisszumból mentem a Műegyetemre.

(…)

Az 1956-os forradalom kitörésekor egyetemista voltál.

Az ötvenhatos forradalom másodévesként ért, ott voltam és felszólaltam a nevezetes október 22-i nagygyűlésen, részt vettem másnap a felvonuláson is. Október 25-én az Astoriánál én is felmásztam egy szovjet tankra, hogy katonáikat magunk mellé állítsuk. Lelkendezve mentem haza, hogy sikerrel jártunk. Utólag tudtam meg, hogy e tankokkal a tömeg az Országház elé vonult, aminek a Kossuth téri vérengzés lett a vége. Napokkal később a legendás Szabó bácsiéknak segítettem barikádot építeni a Széna-téren, majd a forradalom győzelme után, október 30-án jelentkeztem nemzetőrnek, hogy az ávós orvlövészektől és a kiszabadult köztörvényes bűnözőktől megvédjük a lakosságot. Részt vettem a Gerő-villa lefegyverzésében, majd a műegyetemistákhoz csatlakoztam. Voltam kocsikísérő, voltam őrszolgálatban – egyszer az Építők székházánál egy fontos tanácskozás alatt, november 4-ére virradóan pedig a Rendőr Főkapitányságon Király Béla nemzetőr-főparancsnok testőre. Két esetben voltam tanúja egy-egy bajtársam hősi halálának: egyikük orvlövész, másikuk egy fegyverbaleset áldozata lett, közvetlenül mellettem estek össze holtan.

Meghatározó élményem volt, hogy a forradalom napjai az emberek közti összetartozás és a szabadság mámorában teltek el.

(…)

Amikor a diplomázás után dolgozni kezdtem, végig súlyos nehézséget okozott a munkám és az érdeklődésem összeegyeztetése. Igyekeztem jó mérnök lenni, többé-kevésbé sikerült is, de a műszaki munka csak ritkán okozott örömöt.

Ezért azt határoztam el, hogy minden erőmet az önképzésre fordítom, s akár családot sem alapítok. Szentek életét és műveit olvastam és azt szerettem volna megtudni, hogyan lehetne őket követni a kommunizmus kellős közepén.

Hogyan ismerkedtetek meg Ildikóval, a feleségeddel?

Akkori gyóntatóm fejcsóválva hallgatta beszámolóimat, de fellélegzett, amikor elmondtam, hogy egy olyan élmény ért, ami miatt megváltoztatom elképzeléseimet, és elkezdek végre foglalkozni a nősülés gondolatával. Azt értettem meg ugyanis, hogy a feleségemet szeretve eljuthatok Istenhez. Eltelt mégis egy-két év, mire a szándék valósággá válhatott.

A hétköznapi reggel 6 órai miséken felfigyeltem egy lányra, aki nagyon mélyen és összeszedetten imádkozott. Megismerkedtem vele. Ugyanaznap délután egy nagyot sétáltunk. Óriási élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire nyitott arra, amiket mondtam, és mennyire mély dolgokat mondott ő is el önmagáról. Este azzal összegeztem magamnak a napot, hogy nem akárkivel ismerkedtem meg. Ismeretségünk hetedik napján eljegyeztük egymást. Mindkettőnk családja ellenezte ezt az esztelenséget. Az én szüleim azért is, mert Ildikó szülei elváltan éltek. Édesapja másodszor is megnősült, édesanyja pedig csak rengeteg munkával tudta eltartani az öt gyereket, miközben az ő feladatait a családban a legnagyobb lány, Ildikó látta el. Nemcsak a háztartást vezette, hanem egy időben hajnalban iskolába menetel előtt még újságot is hordott.

(…)

Ildikó munkája és az otthoni feladatok ellátása után rendszeresen látogatta nagymamáját, besegített egy hétgyerekes mamának, aki felett hirtelen jött ikrei miatt már-már összecsaptak a hullámok; látogatott egy vastüdős lányt a Baba utcában, meg szüleit is otthonukban, akik már fel sem tudtak kelni az ágyukból. „Az élet nehéz, de szép!”

Mind a ketten mélyen hívők voltatok. Azt is kerestétek, hogyan élhetitek meg együtt mélyebben a hiteteket. Hogyan találkoztatok a Fokoláre lelkiséggel?

Megismerkedésünk után fél évvel találtunk egy albérletet, így össze tudtunk házasodni. Mindketten igazi keresztény házasságot akartunk, ráadásul sok gyerekkel. Már a második gyerekünk volt érkezőben, amikor az albérlet szűknek bizonyult. Nyíregyházán találtam munkát úgy, hogy hozzá lakást is adtak. Úgy költöztünk oda, hogy akár végleg ott telepszünk majd le, de a környezetet annyira idegennek találtuk, hogy nem tudtunk meggyökerezni. Ott kerültünk közelségbe a cigány nyomorral és a magyarok cigány-gyűlöletével. Mindkettő sokkszerűen ért. (…)

Négy év után, három gyerekkel visszaköltöztünk Budapestre. Itt született még kettő. Édesapám súlyosan és halálosan megbetegedett, nem lehetett vele kommunikálni többé. Elfogott a kétségbeesés: pedig annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle, régi dolgokat. Amikor meghalt, a múlt kutatásába kezdtem. Először a családról, aztán egyre szélesebb körben. Lassan-lassan kiképeztem magamat történésznek.

Tíz éves házasok lettünk, rengeteg munkával, eléggé beszorulva a családba. Igényünk lett egy keresztény közösségre. Ildikó egy régi barátnője révén megismertük a Zöldy család két fiatal tagját, akik egyszer elhoztak hozzánk egy lányt a Fokoláre Mozgalomból. Már eddig is olvastam valamit erről a mozgalomról, de leginkább az ragadott meg, hogy az Egyháznak egy olyan megújítóját láttam ebben a mozgalomban, mint amilyen Szent Ferenc és Szent Ignác rendje volt a maga korában.

A Szentek szavát hallottam ki annak a fokolarinának a mondatából, amely azt ígérte, hogyha átöleljük a fájdalmat, megtapasztaljuk Isten szeretetét.

Ezt másnap, 1976. május 16-án már ki is próbálhattam. Boldog voltam, mert megtaláltam az utamat.

(…)

Ez a találkozás átalakította a magánéleteteket éppúgy, mint a hivatásotokat. Milyen hatással volt rátok ez az Ideál? Mi változott meg a hétköznapokban?

Otthon az Életigével kezdtük: ezt kezdtük élni. Ennek átalakító hatása lett az életünkre. A rokonságból valaki, aki velem szemben tele volt fenntartásokkal, csodálkozva mondta, hogy mennyire előnyömre kezdek megváltozni. Rengeteget, éjjel-nappal hallgattuk a Gen-együttesek számait, elmélkedéssel értek fel a szövegeik. Minden a mikro-világunkban kezdődött. Otthon, az utcán, a munkahelyen. Kifejezetten jót tett, hogy abban a rendszerben semmi vallást érintő dologról nem lehetett beszélni, mert arra késztetett, hogy az életünkkel beszéljünk.

Addig el nem képzelhető módon kinyílt az életünk. Felvettem a kapcsolatot Sója Miklós hodászi görög-katolikus parochussal, hogy részt vehessek abban a munkában, amit ő a cigányságért végzett. Ezzel egy olyan kapcsolat kezdődött néhány hodászi cigány családdal, amely – bár már csak Ildikó révén – máig tart, holott azóta ott már a negyedik pap szolgál. Lettem keresztkoma, laktunk cigányoknál tizenhárman két szobában, nálunk is szállt meg cigány család, rendeztünk cigány-lakodalmat a lakásunkban, intéztünk ügyes-bajos dolgokat. A kapcsolat csúcspontja közvetlenül a rendszerváltozás előtt volt.

Egy atyától átvettem egy elítélttel való levelezést, majd amikor kiszabadult, igyekeztünk segíteni a számára idegen külvilágban. Aztán hogy, hogy nem – támadt több ilyen ismerősünk is, akiket ezzel-azzal támogatni lehetett. Volt olyan is persze, aki ezzel visszaélt. Született ilyen körben viszont keresztszülőség is.

Nyitottunk az ökumené irányában is. Református, baptista, metodista testvérekre tettünk szert, jártunk az összejöveteleikre, ők is jöttek a mi találkozóinkra. Az egyik baptista prédikátort egy időben gyakran elkísértem Kosdra, az ottani gyülekezetbe – mind a saját plébánosom, mind az ottani egyetértésével. Sőt, a gyülekezet kérésére még beszéltem is nekik valamely bibliai helyről – kvázi prédikáltam –, előre megmondva, hogy katolikus vagyok, és csak mint ilyen tudok az igéről beszélni.

(…)

A házasságotokra is nagy hatást gyakorolt a találkozás a Fokoláre Mozgalommal.

Kézzel foghatóan leginkább abban mutatkozott meg, hogy a hagyományos férfi munka – női munka megosztáson, amit addig természetesnek vettünk, túlléptem azzal, hogy elkezdtem besegíteni Ildikónak a házi munkában meg a gyerekeknél. Különösen akkor, amikor Ildikó 11 év gyes után 1978-ban visszament dolgozni. Ez nem ment könnyen, mert ilyesmit korábban sosem végeztem, meg otthon sem láttam erre példát. Arra voltam szocializálva, hogy mint családapa csupán pénzt keressek a családnak. Ezt tettem is a munkahelyemen, meg otthon, amikor magán munkákat, szakértést, tervezést hoztam haza.

(…)

A teljes beszélgetés az alábbi kötetben jelent meg:

Gáborné Haáz Andrea–Paksy Eszter: Isten önkéntesei Magyarországon. Öt beszélgetés

A könyv megrendelhető itt.