Árvíz után Olaszországban

Miután láttam a megdöbbentő fotókat az Emilia-Romagnát sújtó árvizekről, Pármából többen is odautaztunk. Jól ismerjük a romagnaiakat, hisz a nyarak egy részét együtt szoktuk tölteni: nagylelkű, különleges emberek ők.

Akkor is esett az eső, amikor odaértünk! Mindenütt a pusztítás nyomai és sár, az utcasarkokon kisebb bútoralkatrészeket és tönkrement háztartási gépeket láttunk felhalmozva. A latyakos úton heverő használhatatlan tárgyak csendje behatolt a lelkünkbe, egyszerre elveszettnek és kétségbeesettnek éreztük magunkat.

Tárva-nyitva álltak a kapuk, bejárati ajtók, ablakok, amiken benézve csak felismerhetetlen törmelékeket láttunk. Minden csupa sár, és igyekezni kell az eltakarításával, mielőtt megszilárdulna. Ahhoz, hogy szembeszálljunk, és győzzünk a lehetetlennek tűnő harcban, mindenhova, Emilia-Romagna minden csücskébe önkéntesek érkeznek. Olyan a lapátolás zaja, mint a szorgos és fáradhatatlan méhecskék zümmögése…

Néha kölcsönösen bátorítani kell egymást, erőt lehet meríteni a büszke emiliai emberek makacs kitartásából: ők nem hajtják meg a fejüket, és nem keserednek el. Ugyanakkor sokszor könny futja el a szemeket, és sok kérdés zakatol az elménkben: ezekre nem jön válasz.

Valaki kompresszort hoz, mások kávéval megtöltött termoszokat,

egy kamionból pedig – ami azért érkezett, hogy eltakarítsa az utakról a törmelékhegyeket – kiszáll egy ember, kezében hatalmas tálca frissen sült töltött fánk: ezek az úgynevezett bombolone sütemények emlékeztetnek rá, hogy az Adria partján vagyunk, Emilia-Romagnában.

A barátság, a szeretet különféle gesztusai, az egymásra vetett bátorító pillantások, a megállás nélküli munka – mind visszaadják az árvízzel sújtott régió ragyogását, és az, hogy a tartomány lakói új erőre kapnak, minden napot megfényesít, még a sárra is másképp nézünk! Oscar Wilde azt mondta: „Mindenki a sarat tapossa, csak van, aki közben a csillagokra néz”.

Így van, felfelé kell nézni, hogy ne veszítsük el a reményt, tovább kell menni, hogy észrevegyük a virágokat, a rózsákat, amik továbbra is virágoznak, és megszépítik a legsivárabb helyeket is. Egy idős asszony, akit gumicsónakkal mentettek ki, a macskáját és egy cserép piros muskátlit hozott magával.

A pármai Barilla cég már a helyreállítás megkezdésekor egy nagy konyhával felszerelt furgont küldött, hogy naponta többször meleg étellel tudják kínálni az önkénteseket és a kitelepített embereket.

Sok család mindenét elvesztette: házukat, munkájukat, birtokukat, állataikat. Mégse panaszkodik senki, mindennek ellenére sokszor mosolyogva annyit mondanak: élünk, meg fogjuk oldani.

Különlegesek a helybéli gyerekek is, akik az áradás miatt óriási érzelmi stresszt éltek meg. Sokaknak az otthonát tönkretette az árvíz (vagy evakuálták a családot, hogy elvégezhessék a szükséges biztonsági ellenőrzéseket), a környezetük pedig már nem biztonságos: emiatt a gyerekek aggodalmat, elveszettséget érezhetnek.

A befogadó épületekben – hiszen sok iskola hosszabb ideig zárva tartott – azt javasoltuk, hogy próbálják meg a művészet segítségével kifejezni a fájdalmukat. Mert a festés-rajzolás jót tesz, formába önti a mély érzelmeket, a belső sebeket – amiket olykor szavakkal nem tud az ember kifejezni. Ha lerajzoljuk a legbensőbb félelmeinket,  az segíthet szembenézni velük, pozitív energiává alakítani a félelmet, az aggodalmat: derűt és biztonságot kapunk általa. A gyerekek lelkesen csatlakoztak, és kis időre békét találtak.

Ez a terápia a felnőttekre is érvényes… Vaszilij Kandinszkij mondta: „A szín olyan erő, mely közvetlenül hat a lélekre”.