Tekintély és irgalmasság

25 éve vagyok orvos, 17 éve apa, de be kell látnom, hogy még sem egyik, sem másik minőségemben nem értem el azt, hogy a hitem szerinti értékeknek megfelelően végezzem ezt a két hivatást. A járvány időszaka alatt igazi gyakorlati oktatáson érezhetem magam, most fejlődhetek mindkét szerepben, olyan területeken is, amiket eddig én magam, de sokan mások is alábecsültek.
A világjárvány kirobbanása óta egy Covid-betegeknek fenntartott tábori kórházban dolgozom, Piura városában, Peru északi részén, ahol ez volt az első ilyen kórház. Gyógyítom az itt ápolt betegeket, és sajnos az utóbbi hónapokban több beteget láttam meghalni, mint a teljes, 25 éves pályafutásom alatt összesen.

A piurai tábori kórház

Ez a szörnyű betegség felnyitotta a szememet, látom a korlátainkat, az orvostudomány tehetetlenségét és kudarcát ezzel az ismeretlen vírussal szemben.

Bár oxigénnel és a rendelkezésünkre álló terápiákkal odaadóan ellátjuk a betegeinket, nekik mégis szenvedés az osztályrészük, és sokan fulladásos halált halnak. Mindennap azzal szembesülünk, hogy kevesen vagyunk, a kórház rosszul felszerelt, hiszen szegény az ország. És hányszor éreztem azt, hogy az egyre agresszívebben támadó betegséggel szemben én is tehetetlen vagyok, és kudarcra van ítélve az általam javasolt gyógymód! Az elhatalmasodó káoszban csak a kiáltozás hallatszott: „Szomjas vagyok! Vizet kérek! Adjanak vizet! Vizet!”. Néha a betegek csak nyöszörögtek, és amikor közelebb lépve megkérdeztük, inni akarnak-e, bólintottak egyet.

Így történt, hogy az orvosi munkám mellett elkezdtem a betegek személyi ápolását: inni adtam mindenkinek, aki kért, megigazítottam a párnájukat, fogtam a kezüket, megsimogattam a homlokukat, ha kérték, megmasszíroztam a hátukat, vagy akár kicseréltem a vizeletgyűjtő edényt. Volt, hogy csak egyszerűen segítettem nekik megtenni pár lépést, imádkoztam velük vagy értük, végül pedig próbáltam a haldoklóknak vigaszt nyújtani az utolsó perceikben.

Megértettem, hogy az orvosi hivatásnak két dimenziója van: az egyik a tudományos dimenzió, ami sokszor sikeresen meggyógyítja a testet, a másik az emberi vetület, aminek fókuszpontja az Istentől jövő irgalom és a szeretet.

Ez utóbbiak az egyszerű mindennapi cselekedetekben vannak jelen, és ezek gyógyítják meg a lelket. Tudomány és emberség, tudás és irgalmasság, test és lélek, ember és Isten, ész és hit: így teljes az életünk, ezt kell elérnünk, hogy egyensúlyban legyen a mérleg két serpenyője.

José Luis Raygada a családjával

A megerőltető kórházi munka, a fokozott érzelmi megterhelés után, ahol egész nap csak a gyengeségeimmel szembesültem, jólesett volna, ha otthon már csak egy nyugodt vacsora és pihenés vár rám. Kamaszkorú legidősebb fiam azonban rosszul viselte a bezártságot, ifjúi hévvel mindenkibe állandóan belekötött, de legszívesebben velem szállt szembe.
Ellenségként tekintett rám, és a családi vacsora is egyfajta harctérré vált. Kezdetben, amíg engem is csak az indulatok és a harag vezéreltek, csak sebeket ejtettünk egymáson, és keserű vagdalkozások zajlottak köztünk. Amikor már sokadszorra veszélyben éreztem a tekintélyemet, és ezt vetettem be, hogy erőt demonstráljak, csak tovább rontottam a helyzeten.
Ezen elgondolkodtam, és felszítottam szívemben az apai hivatásnak olyan aspektusait, mint az irgalom és az alázat. Elkezdtem kirohanásaikor csöndben maradni, miközben Istennek ajánlottam a sorozatos sértésekre adott megbocsátásomat. Ha kellett, illetve amikor úgy éreztem, túl messzire mentem, ki is mondtam, és hangosan bocsánatot kértem. Megpróbáltam a fiam agresszív viselkedését úgy értelmezni, hogy igazából segítséget kér, és szeretetre áhítozik. Többet hallgattam, hogy elvegyem a viták élét, folytattam az imát egyedül és a családdal is, még akkor is, amikor reménytelennek tűnt a helyzet.
A kapcsolatunk fokról-fokra javul, és lassan beletalálunk a normális apa-fiú kapcsolat mederbe. Még egyszer a két tartótengely: tekintély és irgalom. Talán nem ezek az isteni élet alapvető jellemzői?