Apró örömök az életben

Olvasási idő: 4 perc

„Ti adjatok nekik enni!” (Lk 9,13)

Régebben egyszer túl sok húslevest főztem, és a maradékot már nem akartam eltenni másnapra. Feltettem a kerületi „Többet főztem” csoportba. Három percen belül két jelentkező is akadt, de az első kevesellte, így a másodiké lett, aki nagyon hálás volt érte, és én is azt éreztem, hogy jó helyre került. Máskor egy ismerősömnek főztem, és vittem a két gyerekemmel buszon ételt, aki akkoriban a családjával épp nehéz anyagi helyzetet élt meg. Nem ő kért, csak megtudtam, és megkérdeztem tőle, hogy elfogadja-e. Szívből köszönte. Úgy tudom, azóta helyre is billent az életük. Máskor egy baráti társaságunkra főztem.

De nemcsak adtam, kaptam is. Olyat, ami nekem sokat jelentett. Egy jó szót, figyelmességet, egy kérdést, vagy akár egy beszélgetést, amikor úgy éreztem, hogy igazán szükségem volt rá. Nem biztos, hogy mindig onnan, ahonnan vártam, de kaptam. Sok ilyen történetem van, amiből most nem tudok mindent leírni. De még párat megosztok.

Egyik nap vittem vissza a másfél éves kisfiammal a már kiürült flakonokat a visszaváltó-automatához. Babakocsival voltam. Az adott boltnak ott van a raktára is az automatás helyiség mellett. Épp árut hoztak, sok-sok rekesz volt kipakolva a visszaváltó ajtaja mellé. Igen ám, de én így nem fértem el a babakocsival a rekeszek mellett. Most mit csináljak? Ide nem férek be, a másik bolt meg már bezárt… Elindultam haza, de alig tettem pár lépést, visszafordultam, hogy én ezt igenis lefényképezem, és beküldöm, ahova kell, és panaszt teszek, mert ez így nem jó. Hozzáteszem, sokszor megyünk ide, és soha nem történt velünk még ilyen. Le is fényképeztem a mobilommal, és kicsit puffogtam magamban. Mire az előttem álló pár férfitagja kedvesen odajött, és azt mondta:

– Ha gondolod, szívesen bedobjuk neked az üvegeket, és kihozzuk a cetlit!

Éltem a lehetőséggel, és nagyon megköszöntem neki a szívélyességét. Utána láttam, hogy a párja várandós. Velük is megtörténhet(ett volna) ez pár hét/hónap múlva.

Máskor egy kávézóban, ahova betértem, hirtelen jött eső miatt rajtam kívül még nagyon sokan voltak. Mint utóbb kiderült, már nem volt hely, de addigra kiadták ottfogyasztásra, amit kértem. Kérdeztem, hogy ilyenkor mi van. Nem tudták megmondani, csak széttárták a kezüket, én meg gondoltam, panaszt teszek, de nem sokkal később felállt valaki, így nem tettem. Két héttel később láttam, hogy egy lány szintén ebben a cipőben jár, mint én akkor. Megszólítottam, hogy leülhet ide, velem szembe, de abban a pillanatban valaki más is felállt.

Utána a villamoson át akartam adni egy néninek a helyet, de azt mondta, hogy köszöni, csak egy megállót megy, nem ül le. A buszon viszont megköszönte egy másik, aki nem csak egy megállót ment.

Pár napja egyedül lettem volna a templomi baba-mama klubon, így lemondták, de egy régi ismerősömet felhívtam, és egy pizza és egy szörp mellett jót beszélgettünk. Előző nap voltam egy lelkigyakorlaton, és ezt szerettem volna megosztani vele. Az idejét, és a figyelmét adta nekem, amire úgy éreztem, hogy akkor nagyon is szükségem volt.

Hónap elején történt, hogy egyik nap pakoltam a gyermekeim már kinőtt kis ruhácskáit. Nem a szekrénybe tettem, nem is egy dobozba, hanem egy nagy nejlonba. A Karitászban épp nyári gyűjtés volt. A lassan 5 éves kislányom már mindent megfigyel. Természetesen erre is rákérdezett. És a következő párbeszéd alakult ki közöttünk:

– Anya, miért ebbe a zacskóba teszed ezeket a ruhákat? – kérdezte.

– Mert ezeket elviszi anya.

– Hova?

– A templomba.

– Miért?

– Mert vannak nálunk szegényebb emberek, akiknek ez nagy segítség.

– Mi nem vagyunk szegények?

– Nem, mi hála Istennek, nem vagyunk azok… és ha nekünk van, ami már nem kell, de még jó, akkor azt odaadjuk másoknak, akiknek jól jöhet, tudod? És ezzel örömet szerzünk nekik.

Nagyon figyelte, ahogy beszélek, és azt gondolom, meg is értette. Pár nappal később egy kedvenc játékát odaadta magától örökbe egyik óvodai kis barátjának. Azt mondta, nem sajnálja, mivel ezzel a kis társának örömet szerzett, mert ő is nagyon szereti azt a mesefigurát. Elmondhatatlanul büszke voltam rá, hogy nem én mondtam neki, hanem ezt így magától kitalálta.

Vasárnap a ruha-osztásnál egy furcsa dolog történt velem. Gondoltam, megnézem, hogyan pakolták ki, amit vittem, de igazából csak kíváncsi voltam, nem akartam semmi konkrétat. Míg várakoztunk, a sorban a mögöttem álló hölgy megszólította az előttem álló nőt és lányát, akikről, mint megtudtam, babaruhákért jöttek. Tudta, hogy már nem lehet semmit leadni, de van két új nyári topánja, elfogadják-e.

Nekem is jól jött volna, mert pont pár hete mondtam férjemnek, hogy kéne vennem, meg egy fekete alkalmi cipőt is, de én a mobilomat nyomkodtam, így gondolom, ezért nem engem szólított meg. Nem mondom, hogy nem futott át ez az agyamon, hogy de jó lett volna… de aztán tudatosan elhessegettem az efféle gondolataimat azzal, hogy másnak biztos nagyobb szüksége van rá.

Amikor végignéztem gyorsan mindent, egyszer csak megakadt a tekintetem egy teljesen új (vagy alig hordott), fekete ünnepi cipőn, amely senkinek nem kellett, és még méretben is illett a lábamra.

Így adtam, így kaptam, és így tanítottam a gyermekemnek is valami jót.