Testi-lelki edzés

Már nincsenek szigorú korlátozások, megnyitottak a közösségi terek, a múzeumoktól az éttermeken át a színházakig: válogathatunk, hova szeretnénk menni. Így az edzőtermek is fogadják az edzeni vágyókat. Az alábbi, Svájcból küldött tapasztalat azt mutatja, hogy nemcsak a testünket edzhetjük ott, hanem ugyanakkor a lelkünket is.

testi-lelki-edzes

Az orvosom az egyik problémámra azt ajánlotta, hogy iratkozzak be egy edzőterembe. Nem voltam elragadtatva, de éreztem, hogy szükséges megtennem ezt a lépést. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen terem nem éppen Isten háza, ami imára hív… Sőt, pont ellenkezőleg: itt az a kísértés, hogy önmagunkat ünnepeljük, a külsőnkkel foglalkozzunk. Hát, az én külsőmmel biztos nem lehetne szépségversenyt nyerni!

 

 

 

 

Ebben a környezetben nekem az a felismerés fájt, hogy itt az ego volt a központ. Szinte senki sem válaszolt a köszönésemre, az emberek nem fordultak oda egymáshoz egy-két szót váltani. Mindenki magával foglalkozott, és kész. Én viszont azt szerettem volna, hogy az evangélium itt is jelen lehessen, akár edzés közben is. Sok fiatal jár ide (olyan testük van, mint a görög isteneknek), de azért vannak korosabb vendégek is, akik, mint én, az egészségük megőrzése miatt járnak ide. Mint például Carmen, egy 80 éves néni, aki már bottal is nehezen tud járni, de jön, megkapaszkodik a fogantyúkban, és a maga lassú ritmusában kitartóan „gyalogol” minden alkalommal két órát.

 

Ő lett a szeretetem egyik „célpontja”. Észrevettem, hogy spanyolul beszél, és tekintve, hogy én is beszélem a nyelvet, odamentem hozzá köszönni. Szó szót követett, és már ragyogott az arca: örült a beszélgetésnek. Boldogan mesélte, hogy épp aznap van a házassági évfordulójuk: 56 éve volt az esküvőjük. Osztoztam az örömében, minden jót kívántam neki. Jó manapság ilyen hosszú, hűségben eltöltött házasságról hallani!

„Nem olyan könnyű megmaradni a szeretetben – mondtam neki –, ami nem egyenlő azzal, hogy megtanuljuk elviselni egymást…” Egy kicsit csodálkozva nézett rám, de nem tudtunk tovább beszélgetni, mert indulnom kellett.

 

Néhány nap múlva újra összefutottunk az edzőteremben, és intett, hogy mondani szeretne valamit. „Tudja, amikor legutóbb azt mondta nekem, nem egészen értettem, mire gondol, de nem töprengtem rajta, nekem is mennem kellett haza. Fel kellett volna keltenem a férjemet, hogy segítsek neki a reggeli rutinban, de nem találtam. Nem volt a szobában, de még a házban sem. Segítséget kértem a szomszédoktól, és együtt kerestük mindenfelé. Hosszas keresés után megtaláltam őt, jó néhány háztömbbel odébb, még pizsamában. Voltak körülötte emberek, akik segíteni akartak, de ő nem tudta sem a nevét, sem azt, hogy hol lakik.

Mielőtt odaértem hozzá, visszagondoltam arra a mondatra, amit ön mondott: nem elviselni, hanem szeretni.

Kézen fogtam. Tágra nyílt szemmel nézett rám, és azt kérdezte: „Ki maga?” „A feleséged vagyok! Gyere, hazamegyünk, segítek lezuhanyozni, megreggelizünk, aztán együtt sétálunk egyet!” „Akkor te tudod, hol lakom…”

Carmen hozzátette: „Tudja, eszembe sem jutott, hogy összeszidjam. Az ön szavai nagyon sokat számítottak akkor: szeretni, nem elviselni. A férjem betegségének ez a természete: elfelejti a dolgokat, eltéved. Hogy szidhatnám le ezért? Pont itt kezdődik a szeretet, nem?”

 

 

Volt egy másik „áldozatom” is. Járt az edzőterembe egy zárkózott fiatalember, aki sose nézett a másik ember szemébe. Megpróbáltam üdvözölni, de mintha nem is hallotta volna. Rám se nézett, és amikor feltettem neki egy kérdést, a tekintete azt üzente, hogy zavarom őt. Támadt egy ötletem, és újra megszólítottam: „Én teljes erőbedobással csinálom a gyakorlatokat, és veszettül izzadok. Látom, hogy te nálam sokkal keményebb edzést csinálsz, mégse látok egy pici izzadságcseppet sem… gondolod, hogy én is el tudok jutni erre a szintre?” A fiút nagyon meglepte a kérdésem, nevetésben tört ki. Aztán elkezdett tanácsokat adni, bátorított edzés közben. „Van, aki jobban izzad, van, aki kevésbé, ne is törődjön vele!”

 

Néhány nap múlva, amikor újra találkoztunk, odajött megkérdezni, hogy vagyok. Nem akartam felszínes válasszal elintézni, így hát megosztottam vele, ami a szívemet nyomta. Egy beteg barátomért aggódtam, meg a testvéremért, akinél épp előző nap diagnosztizáltak rosszindulatú daganatot. Elmondtam, hogy az fáj a legjobban, hogy semmi konkrétat nem tehetek értük. Figyelmesen meghallgatott, és annyit mondott: „Szabad szomorúnak is lenni, ha ennyire szeretünk valakit, mint ön ezt a barátját és a testvérét…”. Aztán mindketten mentünk, hogy elvégezzük az aznapi penzumot.

 

Három nap múlva találkoztunk legközelebb, és én rögtön odamentem, hogy megköszönjem, hogy meghallgatott, amikor annyira el voltam keseredve. Ő pedig azt válaszolta: „Én köszönöm a bizalmat, szívem mélyéig meghatott! Soha életemben nem fordult még elő, hogy valaki ennyire mély és személyes dolgokat megosztott volna velem.

Nehéz éven vagyok túl, de az a beszélgetés segített, hogy más perspektívában lássam a dolgokat!

Hálás vagyok, hogy találkoztunk, remélem, barátok leszünk!”

Megígértem, hogy imádkozni fogok érte. Meglepődve rám nézett: „Én nem hiszek Istenben, de ki tudja, lehet, hogy a barátságunk a hit felé is kaput nyit számomra…”

Fotó: unsplash.com

Fordította: Péterfi Eszter

Legújabb könyveink: