Arannyá vált megbocsátás

Federico: Nem sok esély van rá, hogy egy olasz fiú és egy uruguayi lány találkozzon. Velünk mégis megtörtént. Hét évvel ezelőtt ismertem meg Laurát egy római latin-amerikai központban, ahol én a szervezésben segítettem, ő pedig a nyelvtudását használta. Találkozott a tekintetünk, és nem sokkal később összeköltöztünk. Az anyagi szűkösség miatt arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk a nagyvárost, és a szüleimhez menjünk vidékre, különösen azért, mert úgy tűnt, megvalósul az egyik leghőbb vágyunk: gyermekünk érkezik. Nagyon boldogok voltunk, de a szüléssel járó stressz és az életkörülményeink hirtelen megváltozása szinte annyi időt sem hagyott, hogy levegőhöz jussunk.

Laura: Mintha nem lett volna épp elég gondunk, édesanyám, aki rokkant apukámat és kiskorú öcsémet gondozta, súlyosan megbetegedett. Nem tehettem meg, hogy azonnal haza ne menjek Uruguayba, legalább néhány hónapra, ráadásul nem tudtam, lesz-e még lehetőségem megmutatni a kisbabát anyukámnak. De ebben az időszakban Federicóval szinte már két külön világban éltünk: én otthon a kisfiunkkal, ő pedig állandóan házon kívül, hogy elmeneküljön a közöttünk lévő feszültségek elől.

Amikor egymás szemébe néztünk, csak haragot, fáradtságot és meg nem értést láttunk. Indulás előtt ezt mondtam neki: „Amikor visszajövök, vagy elhagyjuk egymást, vagy örökre együtt maradunk.”

Federico: A fizikai távolság a szívünket is eltávolította egymástól. Teltek a hónapok, de nem jött haza, én pedig egyre inkább más utakat jártam. Úgy éreztem, az őszinteségből fakadóan meg kell mondanom neki, hogy nem szeretném vele folytatni, és akár ott is maradhat a családjával.

Laura: Ez nagyon fájdalmas volt, még akkor is, ha számítottam rá. Összeszedtem minden erőmet, félretettem a fájdalmamat és úgy döntöttem, visszamegyek Olaszországba, annak tudatában, hogy nem sok esélyem van. És tényleg: amikor hazaértem, hallani sem akart arról, hogy együtt legyünk.

Federico: Egyik nap megosztottam a testvéremmel mindazt, amit éltem. Egy tapasztalt párról mesélt nekem, akik talán tudnának nekünk segíteni. Nem volt túl meggyőző, de végül belementem, ha másért nem, a kisbaba érdekében. Arra gondoltam, talán ez a pár segít majd úgy elválnunk, hogy ez ne robbantson ki háborút közöttünk. Májusi délután volt. A kertben, ahol találkoztunk a párral, egy cseresznyefa állt, teli pirosló gyümölcsökkel. Körülöttünk minden a reményről és a békéről beszélt, de a lelkünkben szüntelenül ellentmondásos érzelmek háborogtak. A férfi erős kézszorításától és feleségének gyengéd tekintetétől valami borzongásféle futott végig rajtam, és láttam, hogy ez Laurát is megérintette. Fél órát beszélgettünk.

Aznap este mindent félretettem magamban, és úgy döntöttem, hazamegyek. Ahogy beléptem a házba, csak úgy folytak a könnyeim, de a lelkem szárnyalt… talán mégis képes leszek rá!

 

 

Laura: Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam Federicót!
Másodszor Loppianóban találkoztunk ezzel a párral, ahol hozzánk hasonló, krízisben lévő párokat is megismertünk. De a változás addigra már elindult bennünk. Ezen a kurzuson, amit a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó családok szerveztek, szó volt egy japán művészeti technikáról, a kincugiról. A kintsugi szerint, ha egy kerámia edény eltörik, nem szabad kidobni, hanem aranytartalmú festékkel kell megragasztani, és ettől még értékesebbé válik. A körülöttünk lévő légkör észrevétlenül formált át minket.

Megértettük, hogy a mi aranyunk, amely újjáalkothatja a kapcsolatunkat, a megbocsátás, amelyet egymástól kérünk, és amelyben megtaláljuk az erőt, hogy kölcsönösen egymásnak ajándékozzuk magunkat.

Federico: A sok impulzus – az egység lelkisége, amelyre a kurzus épült, a szakértők tanácsai, más párok segítsége – megerősítette bennünk a vágyat, hogy közösen újjászülessünk, és lendületet adott a változtatáshoz. Azóta minden nap kinyilvánítjuk egymásnak, hogy készek vagyunk újrakezdeni, nem veszünk semmit magától értetődőnek, és mindig újra megerősítjük egymást ebben a kölcsönös bizalomban.

Laura: Két év elteltével meghoztunk egy komoly döntést. Elhatároztuk, hogy egyházilag is összeházasodunk, hogy ezáltal maga a Szeretet őrködjön az életünk fölött és soha ne szűnjön meg közöttünk. Most a második gyermekünket várjuk, júliusban érkezik. Úgy tűnik, a Szeretet-Istennek végül sikerült egyenesen írni életünk teljesen összekuszálódott sorai között.